És most valami egészen más: Dürnstein Civetta

Ősz, vénasszonyok nyara, sziklaszezon közelgő vége, kötelező körök már letudva. Készülünk a téli teremmászós alapozásra. És van úgy, hogy összejön még a jóidő, meg a csapat is, és elmegyünk kipróbálni új dolgokat. Egészen Dürnstein-ig.

Az Ignis-t megtöltjük 350 kiló eleven mászóhússal, plusz még pár kiló mászófelszereléssel, hogy jobban feküdje a 140 km-es utat az alsó ausztriai Duna kanyarhoz. A sámánok verőfényes napsütést jósoltak, igen, mára, ennek egyelőre nyoma sincs: tejfölben vágunk neki kora reggel az autópályának, és a helyzet a célhoz érve sem javul számottevően. El kell hinnünk, hogy szép lenne a látvány. Le kellene cserélni a grafikus renderelő szerverfarmot valami acélosabbra, hogy tovább lássunk 50-100 méternél a sűrű ködben. Nincs kraft a részletek kirajzolásához. 

Parkolót találni nem egyszerű, végül megadóan fizetünk egy cetlit a helyért. 

A hangulatos, öreg épületek között megindulunk felfelé. Célunk a Civetta tömbje. Az első szürke sziklák a lejtőn magasabban épült házak udvarainak végéből törnek a magasba, pengeszerű kontúrok rajzolódnak ki a foszforfehér háttérre. A közelítés rövid, kb. 5-8 perc az egész. Valószínűleg csodálatos lenne a kilátás. Valami nyirok szitál finoman, miközben elsőkként lecuccolunk a fal tövében. 

A kő olyan, amibe első látásra belehabarodok. Gneisz. Állítólag. Metamorf, vulkanikus kőzet. Táblás, szögletes formák, rücskös, nagyon jól léphető felület. Aztán előkerül a kaller, és nekivágunk az utaknak. Eltart egy ideig, amíg ráhangolódunk a szokatlan formákra, hozzáigazítjuk a mozgásunkat a helyi sziklához. Fárasztó. Nehéz áttekinteni. A számozás kemény, de fair. És van itt minden. Minden is. Jóval több, mint amit egy fél délelőtt–fél délután fel lehetne dolgozni. Továbbá jóval keményebb utak, mint a jelenlegi komfortzónám. Határon mászva összejön pár út, de hamar kimerülök. Egyre azt érzem, hogy imádnék itt mászni – majd egyszer, ha már jobban megy a dolog.  

Egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy a mászott utak mennyire határozzák meg, ahogyan mászom:  Műfalon más Pozsonyban a Vertigo és más a  K2 útjain mászni. Aztán áprilisban, mikor Attila felrakja az utakat a Summit mászófalra, megszenvedek, hogy átállítsam a gondolkodásomat Attila koreográfiáihoz. És a szikla: Hohe Wand, Höllental, Helenental, mészkő... és az itteni mászók: Alfred Riedl, Thomas Behm, stb. által nyitott utak. Jó, persze, másztam mást is, de mégis, valahogy olyan furcsa érzés, mikor az jut eszembe, hogy olyan, mintha Behm-től tanulnék mászni, az ő kövein, az ő útjain, az általa megálmodott koreográfiát követve. Behmül tanulok. Az útjai bennem hagyták a lenyomatukat. Ez a gondolat új megvilágításba kerül, ahogy eljövök Dürnstein-ba és nem értem a követ. Nem csak azért, mert más. Ezeket az utakat más mászók nyitották. Ez egy másik iskola. Mindig másik iskola.  "Minden alkalom legyen új alkalom" – Attila számtalanszor ismételt alaptétele. Inspiráló, hogy lehet ilyen is: új, más – érdekes. Ugyanakkor ijesztő, hogy lehet ilyen is: ismeretlen, idegen, nem megszokott – nem biztonságos.  

A végén mindig ide lyukadok ki: félelmetes. Amíg meg nem ismerem, félelmetes. Számomra a legfőbb kihívás a mászásban nem egy út megfejtése vagy a fizikai nehézségek leküzdése, hanem hogy közben túltegyem magam a személyiségem óvatos, biztonságra törekvő, megszokotthoz ragaszkodó szorongásain. Mászás közben 40 év kondicionálása és az örökölt beidegződéseim ellen küzdök. Minden másra kész megoldásokat kaptam: a technika, az erőnlét – mind fejleszthető, kitartással elérhető. Csak az elmém az, amivel nem boldogulok. Több puffint kell ennem. 

Lefelé vonulva Attila fejében már körvonalazódik egy hosszabb expedíció terve, aminek keretében jövőre helyi szállásról felderítenénk a környék által nyújtott temérdek lehetőséget. 

Krisz