A sarlatánok vasárnapra vihart, esőt, borút jósoltak. Azontúl további rossz időt. Létkérdésnek tűnt tehát szombatra cserélni a mászónapot. Attilával ketten maradtunk, és mivel választhattam, kértem egy hosszú utat.
A Zentennium még a tavalyi tananyag részét képezte volna, ám sosem jött létre olyan együttállás, hogy be tudtuk volna ütemezni. Azonban mert az utóbbi hónapokban kevés időt töltöttem sziklán, a Zentennium barátságos visszaszoktató lehetőségnek kínálkozott. Jobb későn, mint kés nélkül.
Fülledt melegben indulunk neki Attilával. Véget nem érőnek tűnő, tikkasztó, végigásítozott autóút után érkezünk Grünbach-ba, a Seiser Toni parkolójába. A legjobbkor: a délelőtti turnus most távozik, simán találunk helyet. Felszerelkezünk, aztán közelítés. Levente,
aki igen járatos errefelé, sajnos nincs velünk, de azért sikerül viszonylag könnyen odatalálnunk a zöld kereszttel jelölt beszállóba. És valami szokatlan történik: én indulok elsőnek. Nem emlékszem, volt-e már ilyen.
Egy befelé dőlő, nem túl meredek, cserébe sima tábla a feladat. Nem nehéz, de régen volt már dolgom ilyesmivel. Jellemző rám, hogy magas fellépésekkel mászom, ez a technika itt nem működik. Eltart egy darabig, amíg ráérzek a lépések helyes hosszára, az egyensúlyokra. Épp kezdem megszokni, mikor elérem a standot.
A következő hossz végére jut még egy tábla – kicsit nehezebb, kicsit rövidebb – de addigra már összeáll a mozgás. Plusz ott másodban vagyok Attila után.
Innentől könnyed túramászás kezdődik, igen tagolt (morzsalékos) kövű, nagyon szép környezetben. Egy szakaszon még a közelítő cipők is visszakerülnek a lábunkra, mert fel kell caplatnunk a következő falszakaszig. Gehen. Jól tájékozódunk, kódorgás nélkül ráérzünk a helyes irányra.
Tulajdonképpen (a gyönyörű környezetet, jó időt leszámítva) az utolsó előtti hossz miatt vagyunk itt, ami egy nagyon kellemes tájékozódó mászás, az
Almfrieden-nél megismert kőtípuson (5+)-(6-)-ért. Ezt egy kis boulderprobléma-szerű kimászás zárja. Végül az utolsó hossz traverzében én megyek előre, és meg sem állnék a tetőig, ha el nem fogyna a kötél. Ugyanis simán elmentem az utolsó stand mellett, ami vagy 15 méterrel előbb, a fák gyűrűjében található. Bestandolok két fa közé, felbiztosítom Attilát, aztán még egy rövid kapaszkodás a keresztig. Ott Attila ellő egy nekifutásos búcsúfotót, és nekivágunk a hosszú levonulásnak.
Jobb visszaszoktató túrát nem tudnék elképzelni, nagyon örülök, hogy ezt az utat választottuk. Szerencsénk volt az idővel: nem égtünk oda a falra, és bár kétszer is kaptunk finoman szemerkélő cseppeket, az esővel nem gyűlt meg a bajunk. A tömeget is sikerült elkerülnünk, teljesen átérezhettük a hely nyugalmát és békéjét.
Krisz
Ausztria
