Idénre küzdős/laza/küzdős/laza sormintát írt fel az edző.
Múlt héten
megküzdöttem az Öreg Farkassal. Úgy ahogy. Azért sem többes számban írom, mert Attila a kisujjából kirázta az utat előre – ő nemigen küzdött. Nekem azonban megvolt a terheslégzés, a köztesfejés és minden olyan nyalánkság, ami a határon mászással jár, úgyhogy következő alkalomra választhattam egyet a már ismert utak közül. Lazulás gyanánt. Ebből lett most csütörtökön a szezonnyitó egyesületi kedvenc, az Osterhasi.
Tavaly megvolt
kikönnyítve és
legálban is. Meglátjuk, hogy megy most.
Ideális körülmények között érkezünk a beszállóba, ahol aztán időznünk kell kevéskét. Meg kell várnunk, míg az előttünk küzdő osztrák páros beér a második standba. Nem ismerik az utat, eltart nekik egy darabig. Eszembe jut, nekem milyen érzés, amikor mögöttem jön egy másik parti, és várniuk kell rám. Nem irigylem az előttünk küszködő öreg fickót.
Végre megindulhatunk, Attila nekivág az első hossznak. Miközben biztosítom, hébe-hóba fedezéket kell keresnem a lefelé potyogó kavicsok, kövek, istennyilák elöl. A szomszéd útból ereszkedik egy srác, egyedül mászott önbiztosítással, és most jön lefelé, ereszkedés közben sodorva mindenfélét magával. Nagyon pengén nyomja egyébként, inspiráló dolog ennyire profi mászót látni. Barátságosan bocsánatot kér a kövezés miatt, aztán felmarkolja a cókmókját és már fut is tovább, gondolom a következő útjának a beszállójába.
Aztán rajtam a sor, gond nélkül felérek Attila mellé, és szépen hozom a következő 50 méteres, tájékozódós-bozótharcos szakaszt. Ilyen jól még sosem ment. Persze még így sem vagyok elég gyors, de sem a naplemente, sem másik mászóparti nem sürget szerencsére. Az út további része is nagyon egyben van, az utolsó előtti kulcshossz azért még most is nagyon trükkös, de összeszedett tudok maradni, és... kész is vagyunk.
Ez a 160 méter igazán barátságosra sikerült. Jó érzés újra érezni a flow-t.
Krisz
Ausztria
