A Thalhofergrat
az út mellett, a sok kis teraszával. Könnyű elérni, nem kell tizen-huszon perceket, órákat hegynek fel kapaszkodni a beszálláshoz. Tucatnyi szektora van, jó sok úttal, kezdőtől a nagyfiúsig minden. Akár még két-három kötélhosszas utak is mászhatók. Klettergarten, ami egyesek szerint azt jelenti, hogy befűzi az útba topropiba a kötelet, aztán a kényelmes, síkra szintezett teraszocskán piknikpokrócra heveredik és zenehallgatás meg cigi mellett telefont simogat/könyvet olvasgat... Nekünk meg azt jelenti, hogy ha mászni, esetleg válogatni akarunk, korábban kell kiérnünk. Míg nem leszünk ügyesebb mászók – a nehéz utakba ritkán van behúzva a kötél. Attilának és Bónisnak kb. mindegy, Péknek és nekem nem, így korán indultunk neki.
Jártam már itt egyszer, az északi oldalon, családi mászónap keretében, Andreával és Tádéval. Akkor Baden-Alland irányából, kerülővel közelítettünk. Arról az alkalomról nem készült beszámoló, de megjegyeztük magunknak a helyet, láttuk a temérdek lehetőséget (amiket későn érkezőkként nem tudtunk kipróbálni). Most Ebenfuhrton keresztül érkeztünk, Leobersdorf, Pottenstein útvonalon. Navi nélkül nem egyszerű.
A szirt déli oldalát választottuk (jobbra vezető ösvény).
Sikerült időben kiérnünk, így jutottak kezdő bemelegítő utak is, aztán jött az utóbbi idők egyik legbarátságosabb élménymászós sportútja, a helyi nagy kedvenc, a Schoko Pudding. Ez a grazer berglandos
Serengetihez hasonlóan kedvelt és ismert út, sorban állással – jegypénztár kellene ehhez is (meg egy vasasbolt, mert az út elég sűrűn nittelt, jó sok köztest megeszik, ha mindent megakaszt az ember). A korai érkezés miatt szerencsére zavartalanul élvezkedhettünk rajta Tamással. Aztán Attila javaslatára egy nehezebb (6+) projektbe vágtunk, ez volt a 24 méteres Schoko intensiv, amelyet végül sikerült elölmászóként, egy beleüléssel teljesítenem. Ismételni szerettem volna, hogy lehetőleg "szépen" is tudjam hozni az utat, de - érdekes módon - második alkalommal a kezdés kifogott rajtam, és ott kalimpáltam a második harmadik nitt között, pedig elsőre ezen a részen simán "átrohantam". Harmadik nekifutásra tudtam hozni az utat egyben. Közben rendesen eljárt az idő, szépen megteltek a beszállók, innentől már nem volt egyszerű könnyebb utakba beszállni. A nehezebbekhez meg már fáradtak voltunk. Néztük Attilát és Bónist, nagyon szép küzdelmeket nyomtak pár terasszal feljebb, ahol a kalauz szerint már 7-es feletti utak vannak.
Fél négy körül esőfelhők szürkítették el az eget, szemerkélt, mordult is párat, így - jobb a békesség alapon - hazaindultunk. Visszafelé nagy csönd volt a kocsiban, valószínűleg rendesen elfáradtunk :)
Krisz
Ausztria
