Schneeberg Grossofen Sonnenplattenweg 330m (6)

Lombszíneződés a Höllentalban. A szezon legszebb mászónapjait adja nekem ez az ősz.

Nem a terv szerint indult. Ádám és Bónis mai céljuknak az In Vino Veritas-t választották, azonban Bónis sajnos nem tudott velünk tartani, így Ádám Louis-val egy második párost alkotva a mi utunkba szállnak majd be, minket követve. 

Sikerült elég korán érkeznünk ahhoz, hogy válogathassunk a parkolóhelyek közül. Sietősen magunkra kapkodtuk a felszerelést – az alfából kiszállva hirtelen ért minket a hűvös levegő. Nem fáztunk sokáig, pár száz méter kaptató a szerpentinszerűen kanyargó közelítő ösvényen, és már azt fontolgattuk, melyik ruhadarabunktól váljunk meg. Attila biztos vezetésével húsz perc múlva már a beszállóban tollászkodtunk. Már innen is szemet gyönyörködtető látvány tárult elénk, de az út a csúcshoz közel visz minket, onnan még szebb kilátás várható.

Attila indult előre, már az első tíz méterén talált két fél pár zoknit. Ezen elnevetgéltünk egy darabig. Tőlünk pár száz méterrel balra egy magyar mászóparti nem sokkal utánunk indult neki egy másik útban, furcsa volt ennyi magyar beszédet hallani idekint.
Az út szép táblákból és az őket összekötő, egyszerű nehézségű, mélyen tagolt, törős kövű részekből, meg feketefenyők araszos tűlevelével borított zergefuttatókból áll össze. A biztosítást fák törzse köré hurkolt hevederekkel, valamint Attila és Ádám ékeivel és friendjeivel egészítettük ki. A legtöbb standot fák törzse köré építettük, nittelt stand emlékeim szerint csak egy helyen volt. Nem másztam még olyan utat, amiben ennyi fa lett volna, mint ebben. Vágyakozva gondoltam az otthon hagyott 120-as hevedereimre (Elég lesz egy, miért vinnék többet? – Na vajon miért?)
Ez nem a "nittsort kövesd és felérsz" típusú utak sorát gyarapítja. Komolyan bénáztam az egyik kötélhosszomnál, pedig csak annyi lett volna a dolgom, hogy felvigyem a kötelet egy 3-as nehézségű alakzat tetején lévő zergefuttatón túl, az út folytatásához. Mire megtaláltam a kis továbbvezető piros pöttyöket, annyi fát ölelgettem, hogy már kész fekete medvének éreztem magam. Pedig két kalauzunk is volt az úthoz, igaz, nem sokban egyeztek.
A táblákra érve azonban minden bukdácsolás értelmet nyert. Még egy kis piazolós-repedésmászós rész is akadt. A standokban állva meg nem lehet betelni a táj szépségével: balról a Schneeberg csúcsa emelkedik ki a gerinc mögül, alattunk a Höllental kanyargós völgye a mentazöld vizű folyóval. A fák lombja mostanra ezer színben pompázik, a nap melenget minket, szél nincs, felhők sincsenek, csak az a kék ég. Idefenn megleli az ember a békét. És nem gondol gombákra. Talán.

Azért a 330 métert megéreztem, az utolsó kötélhossz eleje ebben az állapotomban már a határaimat feszegette.
Az út tetejére érve bevártuk Ádámot és Louis-t, pakolás, aztán irány lefelé, a kőbabákat követve. Ami szintén nem rövid út, most a vádlik után a négyfejű combizmok is megkapták a törődést. A höllentali jutalomjáték, a kőgörgeteges csúszkálás ezúttal sem maradt ki.
Közben Louis-ban érlelődik a döntés, hogy ide kellene felépítenie a házát. Attila meg gombákon mereng.

Krisz

---