Tahoe Rim Trail (Kingsbury trailhead)

A hevesen tűző kaliforniai napsugarak fénye áthatol a magas fenyőfák között. A fény erős, kézzelfogható, tömör, saját teste van. Nem puszta megfigyelőként világítja be a tájat, hanem élő alkotórészévé válik, akár a hegyek, a tó vagy maga az égbolt. A víz és a fény játékából születő színek kavalkádja maga mögé utasítja az öreg fenyőerdő által kirajzolt barokk formákat a kis tavak között, a hullámzó tájban. A tekervényes formákat mint ha csak a legjobb modernista építészek tervezték volna, a fák egy-egy göcse gótikus katedrálisok vízköpőire emlékeztet, és vastag, repdedezett kérgük egy román stílusú kolostor masszív megjelenését kölcsönzi nekik. A nap sugarai vörösre festik a fák törzsét és a talaj homokját, az árnyékban maradó tereket pedig zölden foszforeszkáló zuzmók világítják be. 

Éles zúgó hang töri meg az idilli tájleírást, a turbinák zaja. A repülőgép oldalablakainak árnyékolói a legtöbb helyen lehúzva, ahol nem, ott erős fény világít be. Több mint 10 ezer méter magasan az Atlanti Óceán felett repülünk. Egy csinos stewardess hajol a könyv és közém: "Chicken or Pasta?" - kérdezi. "Chicken please." válaszolom megilletődötten, mire ő lerakja elém a kis elmózsiás pakkot, egyenesen az imént olvasott könyv borítójáról szigorúan fürkésző Kílian arcára.

Elkezdek falatozni, de a gondolataim még mindig abban a kaliforniai erdőben suhannak Kílian Jornét-vel a világ (egyik) legjobb terepfutójával. Elképzelem újra a fényeket, a fenyőket, az illatokat és érzem, hogy ez a Tahoe tó tényleg egy gyönyörű és különleges hely lehet. Ilyen szavakat nem vet csak úgy a papírra egy (sport)ember, főleg nem az aki a világ legszebb hegységeiben versenyzett, kalandozott már. Szépen lassan érlelődni kezd bennem, hogy a követkető hónapok amerikai tartózkodása idejére tervezett egyik túránkat hogyan fogom a Tahoe tó meglátogatására cserélni.. 

Két héttel később a filmekből és képeslapokról jól ismert sárga színű dupla záróvonallal díszített kanyargós hegyi úton szeljük keresztül a Sierra Nevada végeláthatatlan fenyőerdejeit, sziklás fennsíkjait. Pár órával később pedig már futócipő van a lábamon, kis hátizsák a hátamon és zárom a kocsiajtót. Egy gyors fénykép az ösvény elején és már indulunk is. Igen, igen, azon az ösvényen amiről életemben először alig három hete olvastam a könyvben. Azt hiszem megalapozottan nevezhetjük spontánnak ezt a hétvégi kiruccánást! A helyszín tehát Észak-Amerika legnagyobb alpesi tava a Tahoe tó mely San Francisco-tól észak-keleti irányban California és Nevada államok határán található. Méretét tekintve valahol a Fertő tó és a Balaton között lehet, vize hegyi tavakhoz méltóan kristálytiszta. A környező hegyek csúcsai ugyan 2500-3000m fölé szöknek, de valahogy mégsem tűnnek hatalmasnak, hiszen maga a tó víztükre is 1900m-rel van magasabban mint a tengeré. A Sierra Nevada általános látképe így a tó környezete sem igazán hasonlítható az Alpok csipkés gerinceihez, szűk völgyeiben megbúvó tavaihoz. Helyette szelíd vulkanikus eredetű vonulatok, hatalmas fenyveserdők ölelik körbe a hatalmas területen elnyújtózó mélykék tavat. 

Még csak pár perce gyaloglunk a tavat körbefutó Rim Trail, Kingsbury feletti szakaszán, de a nap nagyon erős, borzasztó melegem van és a beszélgetés sem megy apró szünetek nélkül. Lassan ahogy elsimul az ösvény és izmaink kinyújtóznak a hosszú autóút után, kocogni kezdünk. Nagyon kényelmes tempót veszünk fel mert nyomtató híjján csak egy mindenféle részlettől és méretaránytól mentes brossúraként osztogatott térkép áll csak rendelkezésünkre így fogalmunk sincsen, hogy mennyit fogunk futni, meddig tart majd a kaland. Becsléseim szerint kb. 6-7 mérföldet (10km) tudunk menni északi irányba egy kereszteződésig amit majd meg fogok ismerni. A köztes szakaszon a térkép semmilyen támpontot nem ad a szintvonalakon kívül. Bár már fél 4 is elmúlt, ez a táv és a kalkulált visszaút  elvileg bőven belefér az időnkbe, fejlámpánk is van, gond nem lehet. Talán csak a medvék aggasztanak kicsit amikről egy beszámolóban olvastam, "de ugyan, mekkora annak az esélye, hogy összefussunk eggyel.." - hessegetem el a gondolatot.

Az ösvény kanyargós, lankás, legtöbbször nagyon finoman, mondhatni alattomosan emelkedik. A kicsit meredekebb részeken futásból hosszúléptű sétára váltunk mert másnapra is túrát terveztünk, nem akarjuk teljesen kifárasztani magunkat. A meleg, illetve a 2500m körüli magasság sem bíztató jelleggel hat, de a tó felől érkező friss levegő elviselhetővé teszi a körülményeket, jól haladunk. Útközben néha lepillantunk a párában és napfényben úszó víztükör felé és gyönyörködünk a Kílian által olyan szépen körülírt mintákban, színekben és fényekben.
Velem van a nagy fényképező is, sokszor veszem ki a zsákból, érdemes fotózni. Többször is megállunk inni, nagyon gyorsan fogy a víz a forró, száraz levegő miatt. Egy korty lenyelése után pár másodperccel már vattát szopogatunk megint. A poros-homokos néhol köves ösvényen végre elérjük a kereszteződést, már tudom hol járunk a térkép szerint, a Genoa Peak csúcsának tövében. Itt szétválik az út, le a tó felé nem szeretnénk futni mert akkor a visszaútra sok felfelé marad, inkább még felfelé mennénk amíg lehet. A Genoa-tól északra lévő platószerű részt szemelem ki végállomásnak. Köves és alacsony mifelénk nem ismert kórókkal borított hatalmas tisztásra érünk ahonnét gyönyörű panoráma nyílik a tóra és a magunk mögött hagyott hegyekre is. A távolban megtetszik pár sziklatömb, ezaz, jó lesz, együnk ott egy falatot! Pihenünk, eszegetünk, sütkérezünk, mókázunk. Tökéletesen átjön annak a bizonyos könyvbéli fejezetnek a hangulata, a napfény, a formák, a tó felől érkező szellő amik maximálisra növelik azt a komfortérzetet amit a természet adhat egy természeti lénynek. Leírhatatlan, belülről fakadó ősi érzés keríti ilyenkor hatalmába az embert, valami olyan ami csak a betondzsungelektől távol törhet rád: hogy élni jó, hogy ez az az ÉLETnek amit valójában nekünk szánt a sors, ilyen helyeken kellene játszódnia.

A szándékosan kicsit megnyújtott pihenő után érezzük, hogy még bőven van erőnk, ugyanakkor tovább menni már késő: a térkép szerint a Tahoe Rim Trail Kingsbury és Spooner Lake közti szaksza már végig lejt, kicsit több mint 10km van már mögöttünk, a nap a horizont felé közelít, ideje hát visszafordulni. A tájékozódási pontként használt kereszteződéshez visszatérve kiterítjük az addigra a táska hálós zsebében "lyukasra izzadt" térképet amin persze pont az a rész hiányzik ahol a szintvonalak választ adnának a maradjunk-e a "járt utat járatlanért el ne hagyj" jól bevált népi taktikánál vagy sem. Nem maradunk, "Menjünk vissza egy másikon, ne ismételjünk!" felkiáltással a tóhoz képest kissé távolabb és magasabban futó Jeep Trail-t választjuk. A terepjárók által hullámosra "cross-ozott" homokos út vagy felfelé vagy meredeken lefelé visz, lankás vízszintes részeket alig-alig találunk. Többször is eltűnök felderíteni a tó irányába eső erdőt, hátha valahol olyan közel kerülünk az idefelé használt Rim Trail-hez, hogy visszaválthatunk rá. Próbálkozásaim nem járnak sikerrel, így egy idő után beletörődök, hogy most már ezen az úton kell visszajutnunk a parkolóig. 

A nap nagyon laposan süt, vörösre festi a fenyők törzsét, a tó is kicsit élesebben látszik odalenn a völgyben. Gyönyörű. Őzekkel találkozunk, nem félnek, figyelnek, a maguk módján mosolyognak ránk. Mi visszamosolygunk és tovább haladunk. A meredek helyeken már nincs kedvünk a futáshoz, elfáradtunk. Helyette erőltetett tempóban gyaloglunk, gyűjtjük a szintet és bosszankodunk, hogy mennyivel jobb volt a másik ösvény.. A nap eltűnik a tó túlpartján magasodó hegyek mögött és szürkülni kezd az erdő, hűlni az idő. A domborzat és a megtett út alapján még talán három, legfeljebb 5 km-re saccolom a parkolóig hátralévő távot. Egy tisztáson napsugarak hiányában kattintok pár elmosódott fotót Katiról, aztán egy sűrűbb erdős részre érünk. Nem hallok zajt, de valamiért ösztönösen körülnézek és hirtelen megfagy bennem a vér, égnek áll az összes szőrszál a hátamon és megállok. Annyit tudok kipaszírozni a számon, hogy "B*szki." Kati még lép kettőt, lassít, hátrafordul: "Mi  a baj?". "Egy medve." - válaszolom.

Tőlünk jobbra körülbelül 15 méterre egy hatalmas folt feketéllik a világos köves talaj és a zöldes erdő háttere előtt. Egyhelyben áll és pontosan ránk bámul. Nagy és közel van. A fényképezőgép még a kezemben, a szememhez emelem és nyomom a gombot, egy kocka, két kocka..."Gyere, ne, ne csináld! Menjünk!" súgja Kati. "Oké, várj." - válaszolom mert közben a keresőben látom, hogy életlen a kép, mint a korábbi amit még a tisztáson készítettem.. nincs elég fény, záridő gyorsan lejjebb, ISO feljebb, újra: harmadik kocka, na még egy negyedik! Közben szép lassan próbálunk osonni, a bokrok mögé kerülni. A medve pedig le sem veszi rólunk a tekintetét és szép lassan ő is mozdul, fordul ránk ahogy mi megpróbálunk kikerülni a látóteréből. Érdekeljük. Ez így nem lesz jó. Most mi legyen? Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy milyen kár, hogy egyetlen Bear Grylls-es medvés részt sem néztem meg.. Miközben beérünk a bokrok és kövek takarásába szép lassan elfordítjuk a fejünket és abban reménykedünk, hogy a medve is így tesz. Meg abban, hogy nem a "VACSORA" szó villog a hatalmas szőrös vadállat kicsinyke kis agyában.

Még pár lépés, már teljesen eltakarnak a bokrok. Nem jut jobb megoldás eszembe, csak annyit mondok Katinak: "Na, most! Futás! Ahogy csak bírsz!" És tényleg úgy kezdünk futni ahogy a lábunk bírja. Közben felrémlenek a Youtube videók ahol egy medve cikázik a fák között háromszor olyan gyorsan mint egy ember. Vajon hány másodperc alatt hozza be azt a 10-15 métert ami köztünk volt? Aztán ahogy az agyam keresi a kiutat a helyzetből beugranak más jelenetek is: ahogy egy medve fáramászik és ahogy úszik. Nincs menekvés gondolom, és gyorsítok. Tényleg elhiszem, hogy az életemért futok. Kati közben: "Látod? Látod?". Hátranézek és közben reménykedek, hogy nem az a nagy fekete dög néz vissza rám. "Nem, nem, de fuss. Még fussunk!" -javaslom. Mikor már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem követ, lelassítunk, mindketten zihálunk és nagyon izgatottak vagyunk, de az adrenalintól megrészegülten ecseteljük érzéseinket és csak fokozatosan fogjuk fel mi történt és, hogy ezt szerencsére megúsztuk. Az előző percekben sikerült megtapasztalnunk a másik ősi érzés, a TÚLÉLÉS, az ÉLNI AKARÁS érzését. Eszembe jut, hogy a könyv címe ami ide vezetett: FUTNI VAGY MEGHALNI. Hálát adok az égieknek, hogy futottam és ezután is futhatok.

Mint utóbb kiderült Maci Laci barátunk egy jól megtermett Amerikai Fekete Medve (Ursus Americanus) volt. A grizlikkel ellentétben ha nem éheznek és nem érzik magukat sarokbaszorítva alapvetően nem agresszív fajta. Azt olvastam, hogy viszonylag kevesen haltak meg fekete medve támadása miatt az évek során, de azért akad példa bőven, főleg az egyedül vagy kis csoportban kirándulók esetén. 

Nehezen aludtam el aznap este és azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehetett volna, ha.., hogyan lehet az ilyesmire felkészülni. Európában, az Alpokban a legfélelmetesebb állat amivel eddig találkoztam egy megvadult legelésző bika volt. Itt kicsit másképp mennek a dolgok és észnél kell lenni, ha a természet egy ilyen különleges találkozással lep meg minket. Futni egyébként csak akkor szabad ha látjuk, hogy nem érdekelődik irántunk vagy sikerült elijeszteni. Elvileg az utolsó pillanatig el kell kerülni az áldozatként való viselkedést, határozottan kell fellépni, ami nagyon nehéz dolog. Teljesen más érzés találkozni egy ilyen erőfölényben lévő állattal a természetben egyedül és védtelenül, mint az állatkertben kukucskálni száz másik emberrel a rácsok mögül.

A képekhez pár mondat kiegészítés képpen:
A hosszúhétvége első napján az aranyláz idejéről megőrzött skanzen-szerű városkában  száltunk meg aminek közelében épp hatalmas kaliforniára jellemző erdőtüzek tomboltak ezért hamufelhők borították a környéket. A második napon a fent leírt események történtek, a harmadikon pedig a Tahoe túloldalán tettünk egy könnyű túrát a Barker Pass trailhead környékén (a medve utáni erdei képek). Végül strandoltunk egyet a Tahoe tó nyugati partján Tahoe City közelében a Lővér Uszoda kinti medencéjét is megszégyenítő jéghideg vízben. Hazafelé még volt időnk egy sacramento-i éjszakai városnézésre is mielőtt visszatértünk a most pár hónapig otthont adó San Francisco-öbölbe.