Hohe Wand Osterhasi 160 m (7-); Totenköpflsteig 160 m (6)

Műszak letudva, munkahely bezár, kocsiba be, Ladánybene szól, irány a Hohe Wand.
 
A beszállóhoz érve kellemetlen élmény ért minket, ugyan is felettünk egy kötélpáros, ereszkedésük közben, figyelmetlenségükből kifolyólag „bontották a falat”. A lezúduló kövekből egy jókora darab sípcsonton is talált, ami miatt vagy 10 percig szitkozódtam, hiszen én rendszeresen odafigyelek a sziklákon mozogva, hogy véletlen se lökjek, vagy mozdítsak meg bármit is, ami a mélybe zuhanhat.
 
Ahogy elindultam felfelé úgy merült feledésbe a dolog, és innentől elkezdődött a függőleges hajsza, ami igazán csak a második útban, a Totenköpflsteig-ben teljesedett ki. Megbeszéltük, hogy a nap már úgy is nyolc után nyugszik, de biztos, ami biztos alapon én azért raktam el fejlámpát.
A nagy sietségben rendszeresen elfelejtettem elkérni Attilától a fényképezőgépet, hogy róla is készülhessenek képek, illetve a standokban, még a topo-t sem nézhettem meg. Amikor elbizonytalanodtam az irányt illetően, Attila már kiabálta is az itinert.
Két út volt betervezve, mindegyik a Totenköpfl tömbjén az idő spórolás céljából. Ezért használtuk ikerköteleinket is, hogy az Osterhasi fantasztikus kövön haladó, helyenként technikás 160 métere után, három ereszkedésből újra a beszállónál lehessünk. Szerencsénkre sehol sem akadt el a kötelünk lehúzás közben, ezért sikerülni látszott a tervünk.
 
A Totenköpflsteig első két hosszát nagyjából fél óra alatt teljesíthettük, itt már azt hittem, hogy különösebb izgalmak nem fognak érni. Ezt gondoltam az utolsó standban azért is, mert az előtte levő repedéses hosszt nagy megkönnyebbülésemre Attila mászta „ötösért”. Aztán levert a víz, jött az utolsó hossz, ami egy 6-os nehézségű repedésmászás, ami őszintén szólva nem az erősségem. Na, itt aztán volt minden, a zihálástól kezdve a k*!v@@nyázáson át. Az agyam ledobta a láncot szorult helyzetemben, és Attila figyelmeztetésének ellenére még is csak a hátam mögé került a nitt, amibe biztosítanom kellett volna magam. Nagy nehezen kikászálódtam a koszos, csúszós bevágásból és amint lehetőségem adódott bele is másztam a Superspur utolsó hosszába. Ez egy 6+ nehézségű táblamászás volt, amit sokkal jobban hazai terepnek éreztem. Itt sikerült is megnyugodnom, majd élvezetes mozdulatok közt befejezni az utolsó métereket.
 
Végül Attila is felért a wand tetejére, ahol gyorsan összepakoltunk, ezért még fejlámpa használata nélkül visszaértünk a parkolóba és elindultunk haza.

---