Hochschwab

A szombat délelőtt még a hiányzó élelmiszer, sporteszköz és az otthon felejtett memóriakártya beszerzésével töltöttük, így másfél óra késéssel értünk Seewiesen-be. A parkolóig vezető út csak részben volt autóval járható, így a rét közepén hagytuk a gpk-t és fél 1-kor napsütéses időben indultunk el a végtelennek tűnő Seetal völgy felé. 

Az út már sokszorosan ismerős volt számomra, Erik viszont még nem járt errefelé. Arcán egyre jobban kivehető volt valamiféle elégedett mosoly - természetesen csak azon a részen ahová nem a snowboard vonszolása okozta kín ült ki. 

Néhány lefele igyekvő mogorva fickó után végül egy barátságos hegyimentőnek tűnő srácot kérdeztem ki a fenti viszonyokról: készségesen biztosított, hogy a völgy alján tapasztalt hóhiány fenn nem jellemző, jót síelt, remek a hó, jó idő volt, a házakban nem látott senkit. Utóbbi tényt a siratófal-szerű Voisthalerhütte alatti kuloár leküzdése után boldogan konstatáltuk mi is, a ház téli menedéke üres volt. Ugyan még csak délután 4 múlott mikor felértünk, de a viszonylag korai sötétedés miatt a csúcs aznap már nem tűnt teljesíthetőnek és ha már ilyen kis "téli rezidencia" áll rendelkezésünkre, úgy döntöttünk nem indulunk el a fenti Schiestlhaus-ba sem.
A Winterraum persze nem egy úri lakosztály: egy kis asztal, két pad, három ágy és egy kályha a berendezés, az ezek közötti üres helyet pedig - szezon vége lévén - kosz, por és szemét töltötte ki, köszönhetően a kultúrálatlan szlovák, magyar és osztrák túrázóknak. (A nemzetközi rangsort a talált használati tárgyak és szemét származási helye alapján állítottam fel). Sajnos a télire félretett tüzelőből sem maradt sok, ezért nagytakarítéssal és faaprítással kezdtük koraesti programunkat. Épp a teafőzés végén és egy "mindentbele" leves elkészítésének mezsgyéjén jártunk, mikor a sötétben fénycsóvákra lettem figyelmes. Ez rosszat jelentett. Társaságot kaptunk.

Kisvártatva egy igen érdekes, - de csöppet sem ritka - hegyi állatfajta, az osztrák-hippi-jeti-nő tört ránk. Ketten voltak. Furcsa páros, egy 50-es és egy 20-as, kinézetüket tekintve valóban a jeti-félék családjába tartoztak. Természetes lakóhelyüktől ily távol valószínűleg fő táplálékuk a halucinogének szabad fogyasztása csalta őket. Éjfélig legalább négy rakéta fogyott fejenként, amitől kezdetben vihogtak, majd pótcselekvésként kb. 3875 kör kockajátékot játszottak le durván három és fél óra alatt, miközben erős tájszólásban összefüggéstelenül dörmögtek. 

Erikkel közben próbáltunk a hajnali négyre tervezett csúcstámadásra koncentrálni és a belső fűtött helyiségben álomra szenderülni. Persze ez nem igazán ment, de mikor a jeti-nők végre kifogytak az anyagból és bekómáltak, még ennél is rosszabbra fordult helyzetünk: Csörtetve bemásztak az ágyakba, amiből a helyiségben három volt, így velünk együtt már négyen szorongtunk három helyen. (Még szerencse, hogy afrodiziákumokat nem fogyasztottak, kitudja mit műveltek volna velünk.. Én hajnali 2 felé adtam fel az Erik és a fiatalabbik jeti közti hálózsákos meccset, amiben a szabályok egyszerűek voltak: ha a szélső mozdul, a középső ébred fel, ha a középső, mindkét szélső. Aki ennek ellenére tud aludni, az nyer. Én vesztettem, kiköltöztem inkább az előtérbe ahol fagypont felé konvergált a hőmérséklet, de a pehelykabát + hálózsák + izofólia kombó segítségével egy csupasz fa padon azért egy órányi alvást sikerült összehoznom végül.

4.15-kor még sötétben csatoltunk fel és kis pihenőkkel kb. egy óra alatt értük el a Hochschwab fennsíkjának (felső púpjainak) szélét.  A Voisthalerhüttével szemközti sítúra utat választottuk ami ugyan nem volt kikarózva de a jegessé fagyott nyomok miatt még a fejlámpa fényénél is jól követhető volt. A hó az előző napi olvadozás után éjjel keményre fagyott, sok helyen a fóka már nem bírt megtartani, emiatt néha bénázva visszacsúsztam, ami idegesítő és fárasztó is volt egyben. A fő túraútvonalba csak később csatlakoztunk bele a Wetterkogel-t nagy ívben kerülve, ekkor kezdett el világosodni. Innen a Schiestlhaus már csak kb. 30 percre volt, de a szél oly mértékben erősödött - ahogy azt az időjárásjelentés jósolta -, hogy negyed óra caplatás után útjelző póznák, illetve látótávolság teljes hiánya okán a visszafordulás mellett döntöttünk.

A lesiklást a Rotgangkogel (a völgy végében vezető sítúraútvonal) irányába terveztem, de nem volt könnyű követni az utat, a felső részeken a szél már eltakarította a nyomokat, a póznák pedig a rövid látótávolság miatt könnyen téveszthetőek voltak. Lejjebb jutva valahol túl is csúsztunk az úton és már láttam ugyan az ismerős völgykatlan körvonalait, de csak a sziklás letörések közti hosszas bolyongás után tudtunk találni egy nagyon meredek 4-5 méter széles kuloárt. A csontkemény jégen élen oldalvást csúszva sikerült lecsúsznunk, izgalmas és feszültségekkel teli perceket kölcsönözve magunknak. 

A völgybe visszajutva már sokkal barátságosabb viszonyok fogadtak minket. Sajnos a lesiklás adta élmény messze elmaradt az egy héttel korábbi porhavas síeléstől. A nedves, olvadozó hó teteje kemény volt, sokszor változó minőségű így a lécek és a deszka sem mindig úgy reagált az utasításokra ahogy szerettük volna. Ettől függetlenül jól lehetett síelni, a meredekebb részek kifejezetten élvezetesek voltak. A gyalogszerrel rém hosszú völgyet nagyon gyorsan végigjártuk visszafelé, nekem csak egyetlen alkalommal kellett leoldanom a lécet egy 200m-es felfelé gyaloglás erejéig a Höllkampl hágó előtt. Eriknek se volt rossz dolga a board-al, csak a völgy végén volt egy hosszú sétája az utolsó 1.5 km-en, amin én sível még szépen el tudtam csúszkálni.

A kevés alvástól hullafáradtan, reggel 9-kor ültünk be a kocsiba, 11 óra után már a Seewiesen-től 150km-re álló Sopron táblán belül voltunk. A túrát "szezonzáró" jelzővel láttuk el. Jöhet a tavasz!

---