Ausztria
Mönichkirchen
A hegyek közti magabiztos és biztonságos "praktizálásnak" - szerintem- az egyik legfontosabb eleme, hogy tisztában legyünk saját képességeinkkel. Sokáig lehet a túrázást, hegymászást - akár tudtunk nélkül is - a "határon" művelni: nap végére hulla mód elfáradni, a csúcsra éppen felérni, keveset mérlegelni, sokat kockáztatni, éppen megúszni.. Sokan az Alpokat egy biztonságos játszótérnek tekintik, a rengeteg turistaház és az ugrásra kész "Medicopter 117" által nyújtott hamis biztonságérzetre hagyatkoznak.. Pedig egy-egy túlvállalt túrának, téli körülmények között meghozott rossz döntésnek kellemetlen következményei lehetnek, főleg ha a hegyimentők térerő hiányában épp nem tárcsázhatók.
Aki hegyi sportokat űz, egy idő után szembesül a felelősség kérdésével is.. a társért, a tapasztalatlanabbért, saját magunkért vállalunk felelőséget minden alkalommal mikor nekivágunk a csúcsra vezető és onnan hazahozó ösvénynek. Ha az ember ezt komolyan gondolja, nem árt ha biztos legalább azokban a tényezőkben amik rajta múlnak: elméleti ismeretek, technikai felkészültség és a saját fizikai és lelki teljesítőképességének határai. Kevés olyan alkalom adódott az elmúlt 10 év kalandjai közt, amikor az utóbbiakat tesztelni tudtam volna. Szerencsére mindig akadtak társak, barátok, jó társaság.. a saját magamra utaltság érzése ilyenkor messze elkerült, a nehéz és kritikus szituációkat többnyire együtt oldottuk meg. Kellett hát végre egy "magányos", egy "csak rajtam múlik" projekt..
Persze van erre egy kevésbé lelkizős, egyszerűbb magyarázatom is: a hétvégi tervem agyament volta miatt úgysem jött volna senki velem.. :)
Pár hete futottunk egy laza kört a Hochwechsel hosszan elnyúló gerincén. Nagyon megtetszett a hegy és otthon a térképen újabb utak után böngészve figyelmes lettem egy a Wechsel gerincén futó élénk színű csíkra. Nem ösvény volt, hanem a Steiermarkt - Niederösterreich határvonal. Egy elborult ötlet kezdte behálózni az agyamat: miért is ne futhatnám végig Stájerország - Alsó-Ausztria hegyi határvonalát, ha már ilyen szépen rárajzolták a kedvenc környékbeli hegyeim gerincére. Költői kérdésemre a válasz: az Mönichkirchen-től egészen az Amstetten “alatti” alpesi vonulatokig tartó határvonal papíron is 15.000 m feletti pozitív szintet tartalmaz mintegy 320 km körüli távolságon. Na, hát ezért nem.. vagy legalábbis egyben nem.. De mi lenne, ha mondjuk több egy-egy napos futásra, teljesítménytúrára bontanám az utat és akkor még a magamfajta szárnypróbálgató futónak / túrázónak is teljesíthető volna 5-6-7 kihívásokkal teli kaland keretében. Ez lett a Határaim Határán (HH) fantázianevű sorozat. Az én kis privát teljesítménytúrám.
Két hete leültem a térkép elé és nekiálltam az első szakasz tervezésének. Utazással együtt is egy napba sűríthető (magamhoz mérten) sokat futós élményre vágytam, ezért 50-70 km távra és max. 2500m körüli szintre lőttem be az irányszámokat. Végül az út 95%-át sikerült a határvonalon vagy annak 100m-es körzetében elhelyezni. A fix mönichkirchen-i kiindulási pontból két verziót képzeltem el:
Mönichkirchen (980m) -> Hallerhaus a sípálya tetején (1350m) -> Steinere Steige (1505m) -> Hochwechsel (1743m) -> Umschussriegel (1720m) -> Rabenkopf (1464m) -> Fröschnitzsattel (1273m) -> Erzkogel (1504m) -> Hirschenkogel (1340m) -> Semmering (984m) -> Pinkenkogel (1292m) -> Ochnerhöhe (1403m) -> Tratenkogel (1565m) -> Rax Prein parkoló (1070m)
Hajnali 5 után pár perccel a mönichkircheni sípálya parkolójában álltam, pikk-pakk felkerült a hátizsák a hátamra, a fejlámpa a fejemre, egy szóval minden gyorsan és flottul ment. Reménykedtem, hogy a nap további része is így sikerül majd. Az első szakaszt nem akartam elkapkodni, korán volt még. Gyakorlatilag félálomban vezettem le Soprontól 100km-t, csak a hajnali FM4 rádióállomás minimal electro mix-e segített túlélni az utat. Tudtam, hogy még nagyon sok szint és táv áll előttem, de terveim ellenére itt-ott azért belekocogtam a sípályába. Az első szakasza szinte vízszintes. Ilyet se láttam még, esküszöm egyszer kijövök télen lécekkel és kipróbálom milyen egyenes derékkal színházi kabátban síelni.
Feljebb aztán végre "igazi sípálya" meredekségűvé változott a terep, majd köves ösvények nehezítették utamat. Eredetileg itt már folyamatosan futni / kocogni terveztem, de a csúszós kövek és a kezdetben meredek terep elvették a kedvemet. 1500m-es magasság fölött kezdett csak "kisimulni" a gerinc, ott végre beizzítottam a rakétákat. Közben kelt a nap és a vonulatok sziklás kitüremkedései, a sárgás-zöld füvet legelésző pónilovakkal eszméletlenül idillien mutattak. Jó volt ott lenni, megérte korán kelni.
A Hochwechsel csúcsot a tervezettnél 20 perccel később értem el, túlságosan kíméltem magamat és túl sokat bajlódtam a hátizsákkal, fényképezővel, reggeli dolgokkal.. :) A csúcsnál egy-két falat műzli és egy gyors zoknicsere volt a program. Már az első 10 km-en elázott a cipőm a fűszálakon ülő harmat és az éjszaka hullott esőcseppek jóvoltából. Ezt később három-négy alkalommal cuppogásig ismételtem.
Nem tudom miért voltam olyan biztos, hogy a gerinc a Hochwechsel csúcs után is hasonlítani fog az azt megelőző 5km-nyi idilli füves-köves-lankás alpesi tájhoz. Lankásnak ugyan lankás volt, de sok helyen lehetetlen volt futni. A tehenek összedagonyázták a laza talajt, ha kikerültem a sarat és a tehénlepényeket, a vizes fű okozott gondot. Ettől függetlenül nagyon szerettem ezt a szakaszt, jól ment a futás, szüremkedtek a napsugarak, jó kedvem volt és csak úgy hasítottam a tájat.
Teljesen ismeretlen helyen futni és navigálni egyszerre sokkal nehezebb mint hittem. A Kinizsi 100-on nem volt ilyen gond: kék jelzés, több száz résztvevő, volt kit-mit követni. Itt viszont keményen figyelni kellett minden kis elágazást. Nem volt idő futás közben elmélázni az élet nagy dolgain. Jó kis tanulópénzt fizettem a sorozatos (pár száz méteres) eltévedésekkel, de azért a nap végére kialakult a GPS módszeres használata.
A jó kis lendületet végül az Erzkogel-re kapaszkodás törte meg. A csúcs alá felérve pihentem nagyobbat végre, a túra során először. A 10-15 perces üldögélés után nagyon klassz terep következett: olyan meredekségű mint a - soproniaknak mondom - Ciklámen Tanösvény alsó szakasza, csak ez nem kanyarog, hanem folyamatosan, nyíl egyenesen ereszkedett kb. 3 km-t a Zauberg sípálya tetejéig. Lendületes, kényelmes csapatás'. Imádtam.
A downhill pályát kerülgetve leereszkedtem Semmering faluba, egy Hüttéből szereztem friss vizet és átsétáltam a falu Hirschenkogel-el szemközti oldalára, ahol ráérős ebéd és zokniszárítgatás következett a főtérre néző rétecske tetején, egy napsütötte padon. Éreztem az előző 30 km-t, de még jó kedvem volt. Sejtettem, hogy már nem sokáig és tudtam, hogy csúszásban vagyok (+1-1.5 óra). Egyszerűen irreális sebességgel számoltam.. 30 km-en már nem lehet az edzőkörök átlagát hozni, főleg úgy, hogy ismeretlen a terep, pihenni, enni, stb. kell.. Fejben a késést egy kicsit túldramatizáltam, kapásból irreálisnak könyveltem el a 70 km-es távot, ott a padon ülve..
A Semmering utáni első emelkedőket jó tempóban abszolváltam, de a gerincre felérve és körbenézve meg kellett, hogy állapítsam: "Ez a Rax még mocskosul messze van!”. Még a legközelebbi csücske is, nem hogy a távolba vesző Prein kuloár a másik végén.
Kissé elkeseredtem, hogy nem lesz ebből semmi, estére sem fogok odaérni. Rengeteg “Károlymagaslat" magasodott még a Prein parkoló sejtett helye és köztem. Tudtam, hogy futás szempontjából számomra rázósabb lesz a Semmering és Rax közti szakasz, mint a délelőtti, de ott állva sokszorosan rosszabbnak tűnt a helyzet mint otthon a térképen. Túl meredek felmenetek, hullámvasút minden mennyiségben. Semmering-ig takaros helyeken vezető, rendezett mezőgazdasági utak, ösvények voltak, ezen a szakaszon viszont sűrű erdőkben, gazos földutakon, keskeny ösvényeken haladtam előre. Próbáltam itt-ott optimalizálni az útvonalat, de összességében nem mentem vele sokra, a végén mindig megszivattam magam. Egyik alkalommal például elfogyott az út és pár száz métert sűrű fenyvesen, árkon-bokron keresztülgázolva tettem meg a tervezett útvonalig visszavezető szakaszt.
A fáradtság erősödésével megérkeztek a negatív gondolatok: nem volt már jókedvem, elbizonytalanodtam, szidtam az ötletet, a vizes cipőt, a hegyet, meg mindent.. Hiába próbáltam elhessegetni a negatív érzéseket, a GPS kijelzőjén az a kis nyilacska (én) egyre lassabban haladt a hosszú-hosszú színes vonal mentén. Közben egyre csak oda-vissza görgettem a térképet ami hiába írta, hogy légvonalban már csak 8km a parkoló, kilátástalannak tűnt, hogy akár a szakaszra számolt időnek kicsit is a közelében teljesítsem. Úgy tűnt, még a rövidebbik 50km-es verziót is fel kell adnom.
Valójában is hosszabb és keményebb volt ez a szakasz mint számítottam, de igazából nagyrészt magamat hülyítettem, rosszul mértem fel a dolgot..
Lassan telltek a kilóméterek mert már kevés volt a futás. A 40. km körül a jobb lábamban húzódni kezdett valami, a lejtőkön futkosás is terhessé vált. Szerencsére a gyalogló tempóval még nem volt nagy baj, éreztem ugyan a lábamat, de néha meg-megállva, maszírozva, kibírható volt és tudtam egész jó, tempós szakaszokat menni. A Semmering - Rax, eredetileg 13 km-esnek számolt út végül majdnem 20 km-re nyúlott és másfélszer annyi szint volt benne mint amit még otthon kalkuláltam. A parkoló előtti utolsó emelkedők valamelyikén eleredt az eső is. Ekkor már 30 km-t legyalogoltam ronggyá ázott talppal, így különösebben már nem zavart, hogy még felülről is elázom, nem is bajlódtam az esőkabáttal.
Végül később mint azt eredetileg terveztem, de a rémképeimhez képest viszonylag korán, 16:02-kor értem a Rax Prein parkolójába, ahol a megbeszéltek szerint Edit és Erik már vártak rám.
Fáradt voltam, de nem voltam kimerült, kis pihenő után biztos ment volna még a b.) verziós Rax mászás, de csuromvizesen és úgy, hogy tudtam lefelé már nem menne a futás, jobbnak láttam, ha inkább nem erőltettem a dolgot. A táv már így is 50km felett volt és mint később kiderült a pozitív szint még a Rax csúcs nélkül is 2000m fölé kúszott.
A GPS szerint:
A következő szakasz a Prein - Mariazell lesz, terveim szerint még idén.
Gondoltunk rá, hogy majd azt mondjuk eredetileg is ezt akartuk mászni.. de valójában keményen benéztük…
A soproni futók "házi" terepfutó versenyén jártunk. A lőverek-i parkerdőben rendezték meg idén első alkalommal…
