Időpont:

Helyszín:

Beszámoló:

Résztvevők:

Kinizsi 100

- teljesítménytúra -

Kinizsi 100

k100_131.jpg

Idén 34. alkalommal rendezték meg a Kinizsi 100-as teljesítménytúrát. Békásmegyertől Tatáig, a Pilis és a Gerecse gyönyörű hegyein és völgyein keresztül vezet a 100km hosszú  2930m pozitív szinttel megspékelt túraút. Mivel egyikünk sem nagyon gyalogolt/futott még 40 km-nél többet egyhuzamban, elsődleges célunk a teljesítés volt, de azért nem titkolt céljaink közé tartozott, hogy a lejtős és vízszintes szakaszokon futva, kocogva javítsunk az időeredményünkön. Utólag nehéz megállapítani, hogy a belekocogós módszer meddig működött volna, végig biztosan nem, de rutintalan teljesítménytúrázók lévén más okok is meghiúsították a jó időeredmény elérését.. Ettől függetlenül szintidőn belül beértünk és marha büszkék vagyunk magunkra. :) Kati nagyon ügyes volt, a Kinizsi 100-on évente mindössze 10-15% a női résztvevő, akiknek negyede feladja a túrát.. Kati viszont elsőre egy szó nélkül végignyomta. 

Pénteken este levonatoztunk Pestre, szombaton hajnali 5 körül ébredtünk egy olcsó hotelban, majd tömegközlekedve kijutottunk Békásmegyerre. A HÉV aluljáróból már egész kis tömeg zúdult ki a Veres Péter Gimnázium irányába, ahol egy kis sorbanállást követően leadhattuk orvosi igazolásainkat és hozzájutottunk az ellenőrző lapokhoz, amire később a túra 10 ellenőrzőpontján a teljesítést igazoló pecséteket nyomkodták. A rajt két utcával arrébb volt, mi 7.10-kor léptük át a rajtvonalat. Az első benyomás nagyon abszurd volt: gyönyörű reggeli napsütés, rengeteg színes ruhás ember halad együtt, de síri csendben.. Akiket az első emelkedőig kocogva leelőztünk, nem nagyon beszélgettek, mindenki mintha befelé figyelt volna.. úgy tűnt azon gondolkodnak épp, hogy "mégis inkább otthon kellett volna maradnom BL döntőt nézni..". 


A túra egyböl 400m szint leküzdésével indult, viszont cserébe gyönyörű panorámákat élvezhettünk az Ezüst-hegy és a Nagy-Kevély csúcsairól. Felfelé ütemes gyalogló tempóban haladtunk, a vízszintes és lejtős részeken jólesett a kocogás, rengeteg embert megelőztünk és sikerült tartanunk a tempót a hasonló stratégiát választó résztvevőkkel. Látszólag minden jól ment, de "belül" éreztem, hogy ez nem az én napom.. vannak ilyen edzőnapok is, amikor minden kicsit nehezebben megy.. na ez pont olyan volt és ennek nagyon nem örültem. A Pilis nyeregre felérve elkezdtem érezni, hogy a gyomrommal valami nincs rendben. Előbb csak egy kis gyomorfájás, majd émelygés.. pocsék érzés volt, még az enyhébb meredek szakaszoknál sem tudtam relaxálni, nem tudtam figyelni a helyes légzésre és a mozgáskoordinációra. Nem akartam megállni, próbáltam ivással és egy kis rágcsálással kezelni a dolgot. Közben faltuk a kilómétereket, a 25. km környékén lévő első nagyobb ellenőrzőpontnál álltunk meg először pár másodpercnél hosszabb időre (kb 10-15 percre). A tartalmasabb étkezés nagyjából rendbetett, jó hangulatban indultunk tovább. A Pilis vonulatainak szélét dél környékén értük el. Az addig sűrű erdő nyújtotta kellemes árnyékot napperzselte rétek, majd Kesztölc és Dorog helységek aszfaltos szakaszai váltották. A tűző napsütés visszahozta az émelygést, ami nem lett volna még baj, de a Nagy-Gete csúcsa felé kapaszkodva elkövettem egy nagy hibát: éhes voltam, de nem ettem.. Tudtam, hogy lesz egy ellenőrzőpont fenn a csúcson, gondoltam addig kibírom a "hűtés" gyanánt vásárolt kólával. Betoltam a 3 dl kólát és nekiálltunk a kb. 350m szintnek. Ameddig a cukorsokk tartott, jól voltam.. de a csúcs előtt pár száz méterrel hirtelen lehúzták a rolót.. éreztem, hogy lezuhan a vércukrom, elhagy az erőm. Eléheztem. Le kellett ülnöm, kapkodva betoltam egy energiaszeletet, ami 1-2 perc alatt rendbehozott annyira, hogy az ellenőrzőpontig még elvánszorogtam. A mellettünk elhaladó egyik résztvevő kérdezgetett, hogy nincs-e bajom, mert "rémisztően nézek ki". Kerestünk egy árnyékos helyet ahol gyorsan elkezdtem magamba tömni (szölő) és egyéb cukrokat.. Éreztem, hogy nagy baj van, elfogott az álmosság, a szemeim leragadtak, közben ömlött rólam a víz, a gondolkodásom lelassult,  a szervezetem tiltakozott mindenféle megerőltetés ellen. Hosszan pihentünk, előbb majdnem egy órát, majd pár száz méterrel később még felet.. Közben tudtam, hogy elb*sztam az egészet.. ebből a helyzetből nincs kiút, valószínűleg lőttek az egész Kinizsinek. Egy emlékezetes Fertő parti bringázás közben történt velem pár éve hasonlóan durva "eléhezés", akkor hazaérve fél nap alvás és egy kiadós ebéd tett helyre.. erre viszont nem volt se hely, se idő, tekintve, hogy még 60km volt hátra a túrából..

Pocsék helyzet volt, mert nagyon jól jöttünk az első szakaszokon, az ellenőrzőpont ami előtt rosszul lettem fél órával korábban nyitott csak, tehát az "élmezőnyben" nyomtuk a túrát egészen addig.. irtó szar érzés volt végignézni, hogy mindenki szépen elsétált mellettünk, sőt még azok is akik később indultak mint mi..  A hosszú pihenéseket követően nagy nehezen elértük a kb. 6-7 km-re lévő Tokodi pincéket,  ahol pótoltuk a vízkészletet és még jó fél órát pihentünk. Közben mindkettőnk azon gondolkodott, hogy mi legyen.. láttam Katin, hogy aggódik miattam, én pedig tudtam, hogy a több mint 50 km abban a tempóban amiben a rosszullét óta jövök, nem lesz elég. A racionális döntés az lett volna, hogy ott Tokodon feladjuk az egészet, felszállunk egy buszra és még aznap Tatabányán keresztül hazajövünk Sopronba. De eldöntöttem magamban, hogy egy nagy sz*rt fogom én ezt feladni! Hónapok óta vártuk a túrát, nagy kihívásnak tekintettük, nem fogjuk feladni miattam.. majd valahogy leküzdöm ezt az egészet, menjünk tovább! 

A pincék völgye utáni emelkedő kicsit jobban ment mint a korábbiak, igyekeztem összekapni magamat, a gyomrom is kezdett helyrejönni a tudatos étkezésnek és folyadékbevitelnek hála. A mogyorósbányai kocsmában (ahol pecsételni kellett) még toltam egy fagyit és egy banánt, ami aztán teljesen rendberakott. Katival újra átgondoltuk a dolgot és úgy döntöttünk, hogy most már akármi lesz, végigcsináljuk ezt a bulit! Tudtuk, hogy a túra keményebbik fele még hátra van: távolságban majdnem 50 km és a szintemelkedés jórésze, kb. 1200m is előttünk állt, miközben a nap ekkorra már kezdett egyre laposabban sütni.. Az előre eltervezett (belekocogós) tempó pont arra lett volna jó, hogy számításaink szerint legkésőbb hajnali 2 felé beérjünk a célba, megúszva ezzel az álmosság és a 24 órás küzdelmet. De nem volt mit tenni, be kellett fejezni amit elkezdtünk! A nagy elhatározás után az első 5 km még nehezen ment, de aztán teljesen rendbejöttem, feltámadtam akár egy főnix vagy mi.. Próbáltam minél több folyadékot és olyan kajákat bevinni amik nem bántották a gyomromat, az éhség legkisebb jelére is gyorsan betoltam pár falatot, de sohasem túl sokat. Ez jó stratégiának bizonyult. Ugyan futni már egyikünk sem különösebben akart, de a gyaloglás ismét jó tempóban ment, az izmaimat sem éreztem fáradtnak. Beszélgettünk, kalkulálgattunk és azzal bíztattuk magunkat, hogy akár még szintidőn belül is teljesíthetjük a túrát. 

Aztán a Bajóti műútnál tartott pihenőnk után - rutintalan teljesítménytúrázók lévén - ismét elkövettünk egy nagy hibát. A szürkületben csak az elöttünk haladó nagyobb csoportot követtük és nem figyeltük a jelzéseket.. Egyszer csak egy elágazásnál találtuk magunkat 20-30 másik eltévedt társunkkal együtt akik minket kérdezgettek, hogy tudjuk-e merre kell menni. Nem tudtuk. Ők sem. Ekkor elkövettünk egy újabb hibát, ismét követtük azokat akik addig is rossz úton jártak. Valaki felkiáltott, hogy "akkor menjünk egyenesen Pusztamarótra".. mindenki más meg vakon követte, ahelyett, hogy visszamentünk volna kb. 800m-t odáig ahol letértünk az útvonalról. Végül a GPS szerint ez +4km kerülőt jelentett, ami időben majdnem egy óra veszteséget eredményezett. (A visszafordulást kb. 15 percből megúsztuk volna). Nagyon mérgesek voltunk, elsősorban persze magunkra.. egyáltalán nem estek jól az extra kilóméterek és a tudat, hogy ez is veszélybe sodorhatja a túra teljesítését.
A pusztamaróti pihenőnél (kb. 65. km) már igazi "éjszakai túra" hangulat volt. Fejlámpák gyenge fényében üldögélő, pihegő emberek, egy-két sátor, tábortűz. Vidám és elcsigázott beszélgetések foszlányai, bíztató szónoklatok olyanoktól akik már sokadszorra élik át a nem mindennapi megpróbáltatásokat és másokba próbálnak lelket önteni.  

Pár perc ücsörgés után továbbindultunk a májushoz képest kimondottan meleg, de koromsötét éjszakába. Innentől már nehéz leírni pontosan, hogy mi, hogyan és mennyi idő alatt történt. A túra talán legmonotonabb szakaszai következtek, nagyrészt enyhe emelkedőkkel és lejtőkkel. Az erdő és az ösvény persze változott körülöttünk, de a tájból a vak sötétségen semmit nem láttunk. Csak annyi létezett körülöttünk amit a fejlámpánk megvilágított.. néha sokan voltak körülöttünk, néha csak kettesben gyalogoltunk a semmi közepén. Figyeltük a jelzéseket, a GPS-re és az órára percenként ránéztem. Fejben újra és újra kikalkuláltam a még rendelkezésre álló időt, a hátralévő távolságot és közben iszonyúan vártuk mindig az aktuálisan következő ellenőrző pontot. Az egyes pontok kb. 10km távolságra voltak egymástól, ez majdnem 2 órányi monoton gyaloglást jelentett, ami szörnyen hosszú idő ha jobban belegondolunk.. Ennek ellenére ezeket szinte megállás nélkül nyomtunk le. Hajnali 2 körül megérkezett az álmosság, ami tovább nehezítette az akkorra már Sopron-Győr távolságot megjárt lábainkat. Megjelentek a vízhólyagok is, amik minden egyes lépést megkeserítettek és kb. olyan mozgást kölcsönöztek, mint ha becsináltunk volna a gatyánkba. Szellemileg is teljesen "leépültünk", másnap derült csak ki, hogy Kati pl. az egyik hajnali 3-kor folytatott beszélgetésünkkor kicsit félrebeszélt és másnap  egyáltalán nem emlékezett, hogy mit mondott az éjjel. Néha én is azon kaptam magam, hogy nem tudtam volna megmondani pontosan mi történt az elmúlt órában. A monotonitásból csak az ellenőrzőpontok jó hangulata (meleg tea, tábortűz, stb.) és olyan jópofa dolgok zökkentettek ki, mint pl. az egyik erdő közepén egy kisebb drukker csapat (gyerekek és pár idősebb arc), akik minden arra elhaladót a sötétben vártak, majd mikor közelebb értek hirtelen felkapcsolták a fejlámpáikat és hajrázva pacsiztak velük.  Sajnos ők sem sokat változtattak a tényen, hogy a 75. km után iszonyúan lassan fogytak a kilóméterek. Nem volt jobb dolgom, így állandóan a GPS-t figyeltem, kalkuláltam.. csak az lebegett a szemem elött, hogy ezt most már mindenképp végigcsináljuk és be kell érnünk időben.. gyorsabban mint az a pocakos Indexes fazon! :)

A Koldússzállásnál lévő utolsó előtti ponthoz érve realizálódott bennünk, hogy ha az utolsó nagy szintemelkedést (300m) jó tempóban megjárjuk, akkor még bőven szintidőn belül leszünk. A ponton osztott meleg tea és az izomlazító kenőcsünk mellett egy jó adag teljesíteni akarás is kellett hozzá, hogy végül marha jó időt menjünk az utolsó előtti 10km-en, dombnak fel, majd lefelé is. Közben kivilágosodott, de még volt majdnem két óránk az utolsó, Szt. Péter templomromnál lévő ellenőrző pont és a cél közötti lejtős szakaszra. Már iszonyúan kínoztak a vízhólyagok, de nem érdekelt, tudtuk, hogy beérünk. Baj és Tata aszfaltútjai soha véget nem érő szenvedésnek tűntek, de reggel 6 óra környékén, majdnem 23 óra folyamatos gyaloglás után végre befordultunk a célt jelentő tatai ifjúsági tábor kapuján. Kaptunk egy utolsó pecsétet, átvettük a szintidőn belüli teljesítést igazoló kitűzőt és emléklapot, majd némi ücsörgés és céltalan magunk elé bámulás után elvánszorogtunk a tábori konyhára, ahol egy grátisz bablevest is hozzánk vágtak ami ugyan rossz volt, de legalább meleg.

Nagy tanulságok:

- 100km k*rva sok, főleg 2900 m szinttel. Nehéz elképzelni, ha még nem gyalogolt ennyit az ember.. tudtuk, hogy rengeteg, de valójában annál is sokkal több.. alábecsültük. Próbáltunk ugyan felkészülni a túrára egy-két hosszabb (20-30 km) futással és sok szintet tartalmazó hegyi túrával, de ez kevés. Rá kell szánni az időt és menni 50-60-70 km-t, ott már igazán megérezheti az ember a dolog ízét, azokat a kihívásokat amik csak a hosszabb távoknál jönnek elő..

- Bár szintidőn belül voltunk és sikerként fogjuk fel a dolgot, de valamilyen szempontból azért mégis csak sikerült elrontanom a bulit. Kialvatlan voltam és az egy héttel korábbi lázas, majd pár nappal az indulás előtti gyomorrontásos betegségemet is félvállról vettem. A szervezetnek extrém megpróbáltatás ez, sokkal jobbak az esélyek, ha egy teljesen egészséges és 100%-os formában lévő test és lélek áll rajthoz.

- Nagy tanulság még, hogy a viszonylag szűk futócipőmben soha többet nem megyek hosszú túrára. 20-30 km-en még semmi gondot nem okozott volna, de 100km-en annyira bedagad a lábfej, hogy a kitaposott kényelmes futócipő holland fapapucsként viselkedik. Ugyan éjszaka éreztük mindketten, hogy a testhőmérsékletünk nem teljesen normális, de a túra másnapján semmilyen izomláz nem gyötört. Fizikálisan nem viselt meg nagyon a túra (persze olyan voltam mint a mosottsz*r másnap), de fájdalmat nekem csak a talpamon lévő víz és vérhólyagok jelentik, Kati pedig a térdhajlító izmát húzta meg egy kicsit.
 
Összességében úgy érzem elsősorban lelki szempontból nagy dolog egy ilyen túrát végigcsinálni.. Nyilván testileg felkészülést igényel, hiszen egy átlag ember 30km gyaloglás után is kikészül, 50 után zombivá változik.. de akkor még csak a felénél jár a Kinizsinek :) A felénél és ne felejtkezzünk meg a közel 3000m szintről! De ezek még mind leküzdhetőek "erőből"..  számomra a 70. km után jött a "lényeg"..  már majdnem mindegy volt mi van a testemmel, az akaraterő hajtott és nem az izmok. Az akarat diadala ez - szokták mondani. És valóban.. az ilyen, erőnkön túlmutató kihívások jelentik az outdoor sportok lényegét.. az a legszebb ezekben a sportokban, hogy mindenki saját magával mérkőzik, saját határait feszegeti testi és szellemi értelemben is. Mindenkinek kívánom, hogy találja meg a saját "Kinizsijét", ahol nem másokkal, hanem saját magával, a saját testével és saját lelkével kerül szembe. Fantasztikus élmény.

Hivatalos honlap: kinizsi.org
Klassz blog sok infóval: Kinizsi Százas Blog


Ha tetszett a beszámoló, oszd meg másokkal is!

Térkép

GPS Track

Útvonal Megjelenít

Galéria

Kinizsi 100

Ezeket olvastad már?


Hohe Wand Schlüsselerlebnis 7- 235m

Ezúttal Petivel és a Sopronba látogató Pállal vágtunk neki a Hohe Wand sziklafalának. Célunk a…

Adlitzgraben

Az időjárás előrejelzés nem bíztatott minket, de Adlitz áthajlói megvédtek az esőtől.