Svájci négyezresek

Feri: 

Júni 23 kora reggel 5 óra. Peti megérkezik elém, gyors felkapjuk a 140 literes sárga North Face duffelt, amibe gyakorlatilag 2 maláj konzumnőt simán elpakolnánk, de ezúttal a felszerelések és a sok-sok hami kapott helyet. Lebattyogunk a vasútállomásra. A táska nagyon nehéz, majd leszakad a karunk. Vonatra szállunk. Valahol Fertőbozon leragadunk, állunk fél órát. Nem a legjobb kezdet. Győrben leszállunk, a srácok késnek, a vasútállomás budija zárva. Hamarosan beállít egy kis mikrobusz, bepakolunk, nyomás Svájc. Társaink Pestről, Miskolcról érkeznek. A csapat összetétel elég vegyes. Kádár Feri a túravezetőnk igazi Alpok specialista, Hajdú Péter a másik vezetőnk pedig tapasztalt mászó, épp most engedték ki a januári "Erőss Zsolt féle" baleset utáni rehabról, de ez egyébként kicsit se látszódott a teljesítményén. A többiek (Kinga, Pálma, Levi és Albert) a Kilimandzsáróra készülnek nyáron, ezért aklimatizációs mászásra készülnek. Peti és én (Feri) pedig az első 4000 feletti mászásunk előtt állunk. 3 kiszemelt csúcs van a tervben: Weissmies (nekünk csak Will Smith), Alphubel és Allalinhorn. Magasságuk 4023, 4206 és 4027 méter.

 A kocsiút borzasztó hosszú, de jó hangulatban tellik. Ausztria, Németország, megint Ausztria Lictenstein és Svájc útvonalat követjük. Lichtensteinen átértünk kb. fél óra alatt, minden nevezetességet megnéztünk, még egy offshore-t is akartunk gyors alapítani, de a többiek siettettek.

Hosszú szerpentínek után (az autópályadíj horror áron lenne) nagyon későn értünk Saas Grund-ba, ahol a Kapellenweg kempingben szálltunk meg. 11,5 frank egy éjszaka. Sátor felállít, tescos matrac felfúj, zutty alvás az 1800 méteren lévő kempingben.

Másnap sokáig alvás, majd lassan megindultunk Saas Almagell faluból a 2896 méteren lévő Almageller Hüttébe, csekély 5-6 óra alatt felérünk. A csapat elég rendesen szétszakadt, több mint 45p különbséggel értünk fel, ezért a másnapi csúcstámadáshoz is két kötélparti lett kijelölve. Petivel közvetlenül Kádár Feri mögött érkeztünk meg a csodaszép hüttéhez, majd elkezdtük főzni a sok finom zacskós hamit.A kilátás csodálatos, szemben a Mischabel vonulata a Dom és a Taschhorn csúcsokkal. Jót beszélgetünk mindenkivel, megismerjük egymást, az idő és hangulat kiváló.A hütte 22 euróba kerül OEAV tagsággal, nem olcsó, ahogy egyébként Svájcban semmi sem. Ezért is csomagoltunk rengeteg zacskós kaját és inkább cipekedtünk, ezzel sok svájci frankot megspórolva, melyet inkább lakáshitel formájában törlesztünk majd. Kenegetni kell magunkat az 50 faktoros krémmel, mert a nap iszonyat süt, nem akarunk másodfokú égést. :D

 Korán kell feküdni, mert hajnali indulás van tervezve, pedig a VB-n jó meccsek mennek. Az idióta olaszokat verik éppen.

 Hajnali 4, kelés és indulás. Első partiban elől Kádár Feri, Peti, jómagam, majd mögöttem Albert, Andi és még egy Peti, akik Svájcban csatlakoztak a csapathoz. Kúszunk felfele rendesen, jó tempót megyünk. 3200 körül orrot fújok, jön a vér. Előfordul. Itt elővesszük a csákányt, hágóvasat, bekötünk és megindulunk a sziklapiramis alá. Az emelkedő nagyon sunyi és kemény. Jártunk már ilyen magasan, de vannak gondjaink. Enyhe szédülés, rosszullét, hányinger. Peti sajnos annyira nincs jól, hogy meg kell állnunk megvárni a következő csapatot, akik mögöttünk fél órával lemaradva kúsznak felfele a meredek lejtőn. Reméljük Peti tud rókázni egy nagyot és jobban lesz. De nem tud. A kettes csapat beér, majd Peti helyesen úgy dönt, hogy nem kockáztat. Hajdú Peti lekíséri Petit, aki ereszkedve lefele erőre kap és minden rendbe jön. Mi szopjuk a gyíkot felfele tovább. Egy kötélparti maradt 9 emberrel. Túl sok. Pláne a sziklás részen, ami nem is lenne gond, hisz 1-2 es utak vannak végig, néha egy kis 3-as nehézség, nagyon élvezetes kis technikás mászás, csak sajnos 0 sziklamászási tapasztalata van a társaságnak. Jómagam is fogalmatlan vagyok e-téren, Peti képzettsége itt nagyon nagy segítség lett volna főleg a többiek számára, hisz elég lassan jutottunk felfele. Mindenki koncentrál, nem ránt senki vissza hál’Isten.

Kemény 1-1,5 óra küzdés után átjutunk a sziklás részen, és már látjuk a csúcsot. Már nincs messze. Keskeny gerinc vezet az előpúptól a csúcsig, gyönyörű táj. A gerincen kb. 25 cm széles az út, meredek szikla és hófalak kétoldalt. A csúcson megpihenünk, a srácok még fekvőtámasz bajnokságot is rendeznek. Jólvan, nyomjátok csak én inkább eszem a csúcscsokit.

20 perc pihi után megindulunk lefele a gerincen, a fejfájás kezd múlni. Óriási függő gleccserek, szakadékok, tengerszemek mindenütt. Mint egy mesevilág. Leírhatatlanul szép. A lefele út gyorsan megy, kerülgetjük a szakadékokat, igyekszem figyelni a társakra. Kora délután odaérünk a Hohsaas-i felvonóhoz, 3100 méteren iszunk egy sört, majd úgy döntök, hogy sétáljon le a f…om. Szépen 25 frankért levitetjük magunkat, ez a kis könnyítés még jól fog jönni, gondoljuk.

Lent találkozunk Petiékkel, él és virul. Gőzerővel készül a 4206 méteres Alphubel csúcsra. De innentől ez legyen az ő története.

Peti:

„-Hegyibetegség? Az mi? Milyen érzés? ” „-Hátőőő.. szarul vagy.. mész főlfelé és egyre rosszabb.. nem is tudom, kb úgy képzeld el mintha bevennél 5 unikumot és utána Daloshegyre felfelé sprint..” Ilyen hasonlatokat mondok mindenkinek aki megkérdezi mi volt Svájcban, miért nem mentem fel az egyik csúcsra. Az egész hátterében szvsz. az előző heti kialvatlanság, utazást megelőző éjjel nemalvás, az utazás 16+ órás fáradalmai, ráadásként pedig egy éppen akkor háromnapos kolbászos szendvics állhatott, amit reggeli gyanánt fogyasztottam. Aztán fene tudja.. azt mondják bárkivel előfordul, edzeni nem lehet rá, ha jön, akkor mész.. mármint le, vársz, jobb lesz, aztán mész vissza. És valóban.. gyorsan múltak a tünetek..

Hajdú Petivel első lépésben a Zwischenbergpass (3200m) sziklás részig ereszkedünk a hólejtőn, ahol egy félórás üldögélés keretében próbálok magamhoztérni.. még szédülök, émelyegek, viszont érezhetően javul a dolog (konkrétan hányni már nem kell.. ). A 3000m-en lévő háznál jobb lett a kedvem is, a szédülés is elmúlt nagyjából.. ott is üldögélünk kb 20 percet, egész jól vagyok, bár a rosszullét nem akar teljesen elmúlni és elkezd fájni a fejem is, ami egészen estig kitart. Nem akarok tovább puhánykodni, vánszorogni, így erőtveszek magamon és nagyon jó tempóban egyre lejjebb ereszkedtünk Petivel. Útközben teljesen visszatér az erőm és egy újabb 20 perces megállást eltekintve szinte egyhuzamban 1 óra 50 perc menetidővel 2900m-ről az 1800m-en lévő Saas Almagellbe ereszkedünk vissza, ahol birtokbavesszük a mikrobuszt és visszaautózunk a kempingbe. A ’partizán’ tusolást (beosontunk a kempingbe), rendrakási kísérlet követi, de jön is a telefon Kádár Feritől, hogy „Már lenn vagyunk”, így a falu végéről hazaszállítuk a felvonós hősöket. Nagyon rossz érzés, hogy nekem nem sikerült az aznapi feladat teljesítése és félek, hogy a két nappal későbbi csúcsokkal is meg fog gyűlni a bajom. 

 Egy újabb kempingezős – ’nagyotalvós’ éjszaka után a Saas völgy túlsó oldalán lévő Saas Fee-be látogatunk, ahonnét a Mischabel vonulat déli végének csúcsai közé indulunk. A Längflue hüttét vesszük célba, mely egyben a felvonó végállomása is, hatalmas Sonnenterasszal, ahonnét a hatalmas gleccserre és a másnapra tervezett Allianhorn és Alphubel csúcsokra is remek kilátás nyílik. A Domról már nem is beszélek.. zordabbik oldala ott tornyosul fölöttünk. Sajnos mint utóbb kiderült, nincs OEAV kedvezmény a házban, így az este 8-tól hajnali 2-ig tartó időszakot potom 45 fr/fő (9600 Ft) aludhattuk át. Viszont cserébe jó magasról, közel 2900m-ről indulhatunk neki első lépésben az Alphubel (4206m) meghódításának.

A társaság ismét két csoportra oszlik. Én az előző napi produkcióm alapján nyilvánvalóan a lassabb csoportba kerülök, Hajdú Peti vezetésével Kinga és Levi mellé, amit nem bántam különösebben, hisz még aznap reggel sem voltam benne biztos, hogy egyáltalán fel bírok-e menni a csúcsig, vagy megint gond lesz-e a magassággal. Fél 3 körül kezdjük taposni a fagyott havat, hátunk mögött csak az ébredező Hütte, távolabb Saas Fee fényei pislákolnak. Kb. 20 perccel később a sötétben Kádár Feri mondja, hogy akkor én most várjam be a sajnos már akkor is lassan haladó második csoportot.. Kitzinger Feritől és a többiektől elbúcsúzok, sok sikert kívánunk egymásnak és ők percek alatt el is tünnek a hold sugarai által megvilágított dimbes-dombos gleccseren a hasadékok közt szlalomozva. Kicsit várakozok egyedül a sötétben, közben bíztatom magam, kortyolgatok egy kis izotóniás löttyöt, mondogatom, hogy menni fog, nem lesz gond. Megérkeznek a többiek is, kötélpartiba rendeződünk és elindulunk felfelé mi is. Kinga és Levi eleinte nagyon jól mennek, néha megállunk egy szuszra, de nem maradunk le túlságosan a gyorsabb csoporttól sem. Az erősebb emelkedőknél viszont gond van.. szegény Levi állandóan beszakad a fagyott hóba, olyan helyeken is, ahol én a 70 kilómmal simán fellépegettem a nyomok közt. Levinek minden második lépés egy küzdelem, emiatt teljesen kimerül. Sokat kell pihennie, így van időm fényképezni ahogy előbb vörösre vált az ég alja kelet felől, majd a hátunk mögötti vonulat (Weissmies, Lagginhorn) mögül előbukkan a felkelő nap. A nap sugarait nem szeretik a hegymászók.. jobb amíg nem süti a havas lejtőket.. addig békesség van, nincsenek lavinák, a kövek a helyükön maradnak és nem olvad fel a hó. Az olvadt hóban sokkal nehezebb a haladás, állandóan besüpped szerencsétlen mászó.

Az utolsó nagy hófalat a déli-délkeleti oldalon már nagyon lassan tesszük meg, állandóan meg kell állnunk, nincs tempó, ami sokkal rosszabb, mint ha lassan, de kitartóan bandokol az ember. Sokszor azt érezem, hogy az állásban jobban fáradok, mint ha gépiesen mennék előre a jól megszokott ritmusomban.. Néha már én is beszakadok, nagyon rossz, főleg mert erőlködnöm kell, hogy kihúzzam a lábam és ilyenkor felpörög az ember pulzusa, elkezd zihálni és a ritkább levegő miatt jóval lassabban tud csak megnyugodni a szervezet. A magasság miatt 3700 körül kezdtem parázni, folyamatosn figyelem magamat, de semmi.. 3800, 3900, lassan 4000 és még teljesen jól vagyok, semmi jele az előző napon tapasztalt rosszullétnek. Ezaz, most már menni fog, csak Levi ne adja fel. Megpróbálja, de bíztatjuk.  Végül verőfényes napsütésben és teljes szélcsendben 10 óra tájékán megtesszük az utolsó métereket. Nagyon klassz érzés 4200 méteren állni, jobbra tőlem a Dom monumentális csúcsa, előttem a Wallisi híres négyezresek, köztük „odanézz ott a Matterhorn!”, távolban a Mont Blanc és sok-sok (még) ismeretlen vagy csak korábban filmen/képen látott csúcs mindenütt amerre nézünk.

 Fényképezkedünk, eszünk pár falatot és lefelé vesszük az irányt. H.Peti megpillantja, hogy a gyorsabbik csapat már a völgyben a gleccseren halad, tehát ők is visszafordultak, nem mentek át az Allalinhornra. Mi nagyon megcsúsztunk, Levi és Kinga el is fáradtak, így a másik csúcs szóba sem jöhet. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a többiek is valószínűleg a hó állaga miatt fordultak vissza.  A hó rohamosan olvad, egyre nagyobb szívás benne haladni. Így visszafelé Levi beszakadásai rettenetes kinlódássá vállnak számára és számunkra is.. nem haladunk, ott ahol mi csak lépdelünk, ő állandóan beszakad.. gyors apró léptekkel kellene menni, de teljesen kimerült szegény, egyszerűen nincs mit tenni, meg kell állnunk újra és újra.. közben iszonyatosan tűz a nap, kínomban bebugyolálom a fejem és hóval hűtöm a tarkómat. Ráadásul egyik-másik hólejtő nem tűnik a legstabilabbnak és a gleccser repedésein sem olyan stabilak a hóhidak mint hajnalban. Néhol pedig a fölöttünk tornyosuló, repedező jégtömbök rémisztgettek minket. Sok minden jut eszembe, főleg Cinó szavai a "nedveshó-lavináról" („Megfulladsz bazzeeee”) és a reggeli lavina amit még sötétben láttunk egészen közelről pár száz méterrel lejjebb. „Uhh csak ne most, inkább menjünk, ne tököljünk itt!” – gondolom magamban és rántok egyet a kötélen. Mivel én kerültem a kötélparti elejére, nekem jutott a többiek ráncigálása. Kinga és Levi biztosan utáltak akkkor, de muszáj volt húzni őket, különben még most is ott vergődnénk.. A folytonos megállást csak nehezen tudom elkerülni, de unszolom, bátorítom őket. Nagy kínlódások árán, de szerencsére időben visszaérünk a Hüttéhez, hogy felvonóval mehessünk le és „megspóroljuk” az aznapi szállást odafönn, vagy a lefelé gyaloglást a faluig. A felvonó állomásától a Saas Fee elején elhelyezett sorompókig (ameddig fel lehet jönni autóval) sétálnunk kell, de ez kifejezetten jól esik a sok cucc ellenére. Közben nézelődünk, ajándékboltozunk, fényképezgetünk. Sajnálom, hogy másnap elutazunk.. főleg azért mert még (remélem) rengeteg dolgunk lesz a Saas és Zermatt völgyben, jó lenne kicsit szorgalmasnak lenni és még néhány csúcsot bevállalni, ha már itt vagyunk.. de nem lehet, menni kell haza..

Sajnos csak az általam (Peti) készített képek vannak meg, a többit még a többiektől várjuk..