Samu Matterhorn mászása

2009 nyarán elérkezett az idő, hogy korábbi mászótársammal, Zolival ismét megmásszuk a Matterhornt. Csak most velünk tartott Zoli két miskolci barátja is (Pisti és Miku).

Így bemelegítő, egyben akklimatizációs túraként a Gross Glocknert (3798 m) szemeltük ki egy nehéz útvonalon keresztül (Stüdlgrat), ami szintén egy gerincen vezet, mint a Matterhorn. Egy augusztusi szombati napon dél körül indultunk, s este a 2800m-en lévő menedékházba (Stüdlhütte) mentünk fel. Végig szép időnk volt, messziről lehetett látni a Glocknert. Másnap reggel 6-kor már úton voltunk egy kiadós büféreggeli végeztével (8 EUR és fél 6-tól van), jó hideg volt és jeges szél fújt, 3-4 fok volt mindössze. Hó szerencsére alig az ottani gleccserek kivételével. A többiek pár héttel korábban is voltak már itt a normál útvonalon, s mondták, hogy akkor minden havas volt. Később a a Scharte-n mutatták akkor milyen magasan állt a hó. Úgy volt, hogy a Zolival mászok majd, de úgy alakult, hogy mikor össze kellett kötni magunkat, a Pisti volt ott, így vele mentem. Nem bántam meg, jól kijöttünk és jól is mászott. 11 előtt már fent voltunk a csúcson. Összességében egy komoly mászásnak tartottam (visszagondolva a 6 évvel ezelőtti Matterhorn mászáshoz viszonyítva), számos nehéz sziklamászós betét volt benne (egy helyen kis peremre kellett rászorítani és úgy kimászni egy fogás nélküli dőlő platnira), A csúcson kis evés, nézelődés, fotózás, aztán elkezdtünk lemászni. Foylamatosan jöttek a csoportok. Azt kell tudni, hogy a Glockner-nak két csúcsa van, amelyet mindkét csúcsról leereszkedve egy kis vékony havas-jeges gerinc köt össze (az un. Scharte), mindkét oldalán 1-1 km mélységgel. A biztosítás nem probléma, nem úgy, mint a feltorlódott tömeg. Néha állítólag másfél órát is kell várni. Nekünk 10-10 perceket kellett csak. Aztán a kis Glocknerről lefelé egy 45 fokos hólejtőn kell lejönni. Itt már fel kellett vennünk a hágóvasakat és így mentünk le egy másik menedékházba (Erz-Herzog Johann Hütte) 3450-re. Innen meg gleccseren keresztül az alvóhelyes menedékházba. A gleccser merő havas-jeges patak volt, olvadt rendesen. A lejövetel viszonylag könnyen ment, gyorsak is voltunk. Estére kellett még szállást találnunk, ami nem volt egyszerű. Eleredt az eső, későre is járt és csak drágán voltak szálláshelyek a környéken. Az egyik helyen tanácsoltak a közelben egy magyar Gasthof-ot, ami állítólag olcsó. És igénytelen, mint kiderült. Először a fájdalomhatár felett vmi 28 euróért adta volna a fickó, akinek az első szaván hallottam, hogy nem osztrák, így gyorsan magyarul folytattam. Mondtuk neki, hogy ennyiért nem megy, már mentünk volna, mikor kijött, nézte a rendszámtáblát, hogy csak azért mert magyarok vagyunk odadja a szobát 20-ért. Mondtuk ok. Tisztának tiszta volt, de 40 évvel ezelőtti. Szar ágyak és bútorok, se tévé, se semmi. Mondjuk nem hiányzott a tv. A fürdőben főztünk kis gázfőzőinken, mert jó éhesek voltunk, persze titokban, mert nem volt pénzünk még ott vacsorázni is. Jó sokáig aludtunk aztán, összepakolás, kis bevásárlás a közeli városkában, aztán irány Svájc. Na itt aztán autózgattunk a hágókon keresztül. Jó hosszadalmas volt. Még jó hogy vittem ezért könyvet, jó vastagot, visszafelé ki is olvastam (Dan Brown: Megtévesztés foka). Még jóval Zermatt előtt, ahonnan indul felfelé a terep a Matterhorn irányába, és ahonnan először lehet látni a hegyet, ránk sötétedett, így gyorsan kerestünk egy kempinget, ahol éjszakázhattunk. Kár volt fizetnünk, mert senkinek fel sem tűnt volna, mert reggel meg úgy is elmengyünk. Így mondjuk, reggel ráérősen főzőcskéztünk, meg pakolásztunk. Kedd dél körül jártunk ekkor, mikor Täsch-be értünk, ahol le kell rakni az autót. Továbbmenni nem lehet, csak vonattal vagy taxival, Zermatt zöld város. Itt még bekajáltunk és a mászócuccal feltaxiztunk Zermattba, ahol egyből mentünk is fel a hegyre (taxi olcsóbbra jön ki mint a vonat). Ekkor már tanulva a múlkori tapasztalatokból, igen minimálisra vettük az felviendő cucc mennyiségét. Mindenki max 35 literes zsákba pakolt (én maradtam a bevált 28 literes Deuteromnál), friend ék maradt a kocsiban, én egyedüliként még hálózsákot sem vittem. Helyette a pehelykabátomat. Laticelt azért én is, mert fogalmunk sem volt lesz-e hely fent a házban, ugyanis most eleve úgy terveztük, hogy próbálunk majd a házban aludni. Mindenki előre készített szenyókat, meg pakolt be sok müzliszeletet.
Abból okulva mekkora a szintkülönbség, s az mennyi erőt kivesz a felvonó mellett döntöttünk, habár erősen elbizonylatalanodtunk, mikor megláttuk az árakat. Először 900m-t küzdöttünk le 30 CHF-ért (felvonó) Schwarsee-ig, majd kalóriavesztés árán az aznapi célunkhoz a Hörnli hütte-be 3260 méterre, a menedékházhoz. Itt végül a házhoz csatolt betonépületben volt szabad hely (magában a főépületben nem). De mit számított ez! A hely jó volt, a szoba teljes szélessége fekhely volt, szűkre szabott egyéni férőhelyekkel. De volt vastag pokróc, több is, meleg is volt, a hálózsák nem kellett (jó hogy nem vittem), s persze a matrac sem. Vittem fel 4 szenyót, ebből kettő este elfogyott, 1 meg másnak reggel. Értsd hajnalban, mert fél 3kor keltünk, hogy 3-kor indulhassunk. 2 liter vizet, meg vagy 3 deci teát vittem. Szóval elsőnek indultunk, valahogy most a ház nem akart éledezni, mint anno 6 éve, én megint a Pistivel másztam, de együtt mozgott amúgy a két parti. A sötétben én voltam az útkereső. Sajnos Pisti kezdte egyre kevésbé bírni az iramot, így hamarosan az 1 órával később induló hegyivezetők által vezetett csoportok kezdtek elhagyni minket. 4000 méteren van egy szükség ház a Solvay-hütte, ahol pár ember elfér, ha úgy adódik. Na ide már jó későre értünk fel (10 óra), s Pistinek javasoltuk, hogy maradjon itt, mert ezután jön még csak a neheze, s nem fogja bírni. Sajnáltam én is, tudtam milyen visszafordulni. Másodjára nem akartam úgy eljönni, hogy nem mászom meg, amikor pedig minden adott rá. S tényleg nehéz volt a teteje, nem ment volna neki. S itt 90%-ban így mászol, egyszerre mindkét ember, így balszerencsés esetben, ha az egyik esik, leránthatja a másikat is a falról. Így , ha ő veszélyben van elgyengülés, émelygés miatt, akkor mindkettőnk veszélyben van. Na innen 3-an folytattuk az utunkat. Sok parti volt fent, a hegyi vezetők mindenkin átgázolva húzták felfelé a klienseiket. Le a kalappal előttük, mert kellett ide kondi bőven, meg mászótudás is. Csak sajna ez az etikátlan bemászok-a-másik-kötelébe stílus nekünk undorító volt, így legtöbbször vártunk, hogy végre kevésbé legyen egy-egy szakasz zsúfolt, miközben alulról, meg bemásztak elénk a tumultusba. Így nem csoda, ha utolsónak 3/4 1-kor értünk fel a csúcsra. A kilátás Pazar volt, végre láthattam az olasz oldalt is, s elgondoltam azt az esetet, mikor Whymper - első megmászóként, versenyt futva Croz hegyi vezetővel, aki az olasz oldalról próbálta elsőként megmászni a Cervinot - jelzés képpen legurított egy nagy követ, hogy tudassa vetélytársával ki is az első a csúcson. Elképzeltem hogy pattogott lefelé szörnyű, hátborzongató robbajjal a kő, mint amilyet mi is láttunk nappal és éjszaka is a Keleti falon. Nem lenne oda jó bekavarni. Éjszaka látja az ember a pattogó kő szikráját is, félelmetesen gyönyörű. De erről majd később J. Itt a csúcson megettem utolsó préselt szendvicsmet is. Volt még pár müzliszelet, gondoltam csak kihúzom estig valahogy. Ott fent már 60-70 fokos firnelejtőn (szilárddá fagyott jegesedett hó), vagy vízjégen másztunk. S aztán ugyanezen le. Hát a szívem párszor a torkomban volt, jó nagy pszichés terhelés volt az egész mászás, mert felfelé/lefelé sötétben a fejlámpa fényénél még talán jobb is, mert nem látod annyira a veszélyeket, de nappal mikor látod milyen kitett helyen vagy, akkor kell megőrizni a nyugalmadat csak igazán. Ráadásul a biztosítás kimerült 15-20 méterenként a leszúrt Stange-kban, amelyek nem akadályozták volna meg a becsapódást a párkányokra, ha valaki a köztük lévő függőleges szikla-, firnbetétről veti le magát. Itt Zoli bevállalta az biztosítást, végig ő biztosított le minket, neki pedig alsó biztosítással kellett bevállalni az olykor 20 méteres firntáblát vagy függőleges sziklabetéteket. Lefelé menet aztán felvettük a Pistit a Solvay-bivaknál, aki szegény már tűkön ült, órák óta nézelődött felfelé mikor jövünk és kérdezgetett mindenkit merre járunk. Lefelé a tájékozodás nem volt egyszerű, mivel egyedül maradtunk a falon, nem volt támpontunk más mászóhoz képest, hogy azokat láttuk volna merre haladnak. Aztán egy helyen elkezdett esni vmi hódara féle, meg villámlott is. Én arra lettem figyelmes, hogy vmi zizeg, mintha vmi túlnyomásos palack eresztett volna. Tele volt a levegő feszültséggel, a jégcsákányok, amelyek a hátizsákra voltak rögzítve, azok adtak ki ilyen hangot. Hát kicsit befostunk (már elnézést), hogy belénk csaphat a villám. Egy gerincen, kitett helyen, esély nem volt valahová elbújni, kevésbé kitett helyen lenni. Hiába tettük le az expresseket meg a többi vasat a beülőnkről, azért nem akaratuk otthagyni őket. Szerencsére közben abbamaradt a hóesés, és a villámlás is. De sajnos nem találtuk az utat lefelé egy ponton, így ránk sötétedett. Mindenfelé elmentünk, hogy arra van-e (lehetett látni, hol van kilépve a szikla illetve a sziklák között a por), de sajnos nem találtuk. Így két esély volt, illetve három. Vagy adunk le vészjelzést és kimentenek bennünket. Elvetve, mert nem tudtuk, hogy a biztosítás akkor is fizet-e, ha nem vészhelyzet/baleset történt. Vagy bevállalunk egy másik utat, ahol láttunk ereszkedő lehetőségeket, de itt rizikós volt, hogy hová jutunk, visszatudunk-e az eredeti útra térni, mert különben elég gázos lehet a helyzet a K-i falon a kőbánya miatt, mintha csak egymásra rakták volna a köveket, úgy nézett ki néhol; na itt legyen bizodalmad valamibe belekapaszkodni. Vagy fent bivakolunk a falban. Ez utóbbi lett. Kerestünk valami vízszintesebb placcot és letelepedtünk. 3600 méteren voltunk. Én magam alá terítettem a kötelemet, hogy valamicskét szigeteljen. Szerencsémre felhoztam a pehelykabátom (még úgysem használtam), meg volt nálam száraz vastag zokni, meg cicanadrág, kesztyű, sapka, külső Gore nadrág. Ezeket mind felvettem. A többiek is amijük volt. Én a száraz zoknival jól jártam, mert az izzadt lábamat nehéz lett volna melegen tartani, így csak kicsit fázott. Annak ellenére, hogy én fázhattam a legkevésbé, én is dideregtem jó párszor. Sajnos fekve a pehelykabát sem szigetel jól, mivel a hátamon teljesen kiszorult a levegő, éreztem rendesen, hogy süt a kő. Találtam még egy Big corny-t, de nem ettem meg, mert tudtam, ha most ezt megeszem olyan, de olyan éhes leszek, hogy csak végigszenvedem az éjszakát. Vizünk is alig, négyünknek jó ha fél liter. Kicsit tudtunk azért hunyni is. Éjjel fél kettőkor felébredtem, 3 fok volt, aztán legközelebb fél 4-kor ébredtem. Onnantól nem sokat aludtam már, csak dideregtem, meg gyönyörködtem a milliónyi csillagban és a tejútban. Vártuk hogy végre felérjenek az első vezetett csoportok. Apropó hegyi vezetés. 985 Euróba került és kb a 30 parti 70%-a, akik aznap a falon voltak, ilyen volt. Mint kiderült, pont az útban aludtunk, majdnem átgázoltak a sötétben rajtunk, s onnan meredeken, függőleges lefelé folytatódott egy kis sziklatű mögött az út, s azért nem találtuk meg, hogy arrafelé kell menni. El is indultunk sötétben, hogy a felfelé jövő csoportok mindig biztos támpontot adjanak a fejlámpájuk fényével. Így végül fél 8-ra voltunk lent a menedékháznál. Ott meg kellett várni a 8 órát, hogy az ott hagyott cuccainkat felvehessük (menteni nem indultak értünk, hiába volt leadva az Alpinvereinskarte). Itt kicsit iszogattunk, meg ettünk valamicskét, aztán 2000 métert süllyedve lebandukoltunk Zermattba, készítve még jó pár fotót. Hihetetlen milyen szép messziről, annyira magas (4478 m), hogy minden felett még ott magaslik. Csodálatos. De nem benne, ahol annyira sok a mozgó kő, meg annyira etikátlan a mászás, hogy nem vágyok vissza oda még egy ideig. Aztán visszafelé még a közelében megálltunk kajálni egy parkolóban, ahol víz csurdogált kis vályúba, majd jöttünk visszafelé, néha meg-megállva szunyókálni egyet. Végül péntek fél 2-re értünk Sopronba. Jó így visszaemlékezni rá.
Összehasonlítva a Stüdlgrat-on és a Hörnli-graton való mászást újra kellett gondolnom a 6 évvel ezelőtti matterhoni mászás emlékeit a nehézséggel kapcsolatban, amelyet eddig nem tartottam valami nehéznek. Most hogy a csúcsig jutottunk, azért már más. Nehezebb jóval, mint a Stüdlgrat, pszichesebb is jócskán, eleve az időtartama és az éjszakai mászás folytán is, ami nem azt jelenti, hogy a Stüdlgrat olyan könnyű lenne, oda is felkészülten kell menni. A magasságot is sokkal jobban megérzi az ember, mivel sokat ugrik az ember szintben elég gyorsan, míg a Glockneren mire kijönne a tünet, már lent is van az ember.
Jó mászást!
Samu

1. nap, a Glockneren a Stüdlhütte-ig: képek
2. nap, Gross Glockner mászása:  képek
3. nap, irány Svájc: képek
4. nap, a Hörnli Hütte-ig: képek
5. nap, Matterhorn mászása: képek
6. nap, lejövetel: képek